Ha nem foglalkozol a függőséggel, az fog foglalkozni veled. A nyitómondattal nem az a célom, hogy megijesszem az olvasót, hanem hogy elkezdjünk „beszélgetni” a segítségkérésről. Miért ilyen nehéz segítséget kérni függőként, és hogyan lehetséges mégis?
Mit jelent, hogy a függőség foglalkozik veled?
Kezdjük azzal, hogy magam nem úgy tekintek a függőre, hogy az ne tudná mit is csinál, miben is van. Tudja, és tisztában van azzal, hogy amit tesz – legyen ez bármilyen szer vagy viselkedés – a számára nem „a” megoldás, az nem oldja meg a problémáit, és nem is viszi előre. De egyelőre nem tud másként cselekedni.
És miközben előbbieknek tudatában van, aközben (hamisan) sok minden mást is gondolhat:
- például, hogy a problémájára itt és most nincs segítség,
- hogy arról nem lehet beszélni,
- hogy valójában csak a szerrel vagy viselkedéssel van gondja, minden más rendben van az életében,
- vagy hogy idővel majd minden megoldódik.
Ez most csak négy lehetséges verzió arra, hogy az érintett milyen érvekkel tarthatja benne magát a (szer- vagy viselkedés) problémában. Például az idő előrehaladtával nem tud semmi sem változni, ha mi magunk nem változunk. Ha a múló időtől várjuk a megoldást úgy, hogy közben pont ugyanazt csináljuk, ismételjük vagy tesszük, amit addig tettünk, akkor ez a várakozás hamisnak fog bizonyulni.
Vissza a kérdésre, mit is jelent, hogy a függőség fog foglalkozni veled?
Akinek bármilyen szerhasználati- vagy viselkedési zavara van, az pontosan tudja, hogy az mennyire megnehezíti az életét. Lekötheti az energiáját, beoszthatja az idejét, felülírhatja a terveit, beforgatja olyan szituációkba, amelyeket józanul messze elkerülne. Megannyi élethelyzet van, ami egy-egy érintettnek ismerős lehet: eltervez egy estét a párjával vagy saját magával, ami aztán ivásba, szerhasználatba, pornónézésbe, evésbe vagy több órás online pókerbe torkollik, és egyszer csak azt veszi észre, hogy késő este vagy éjjel van. Semmi nem maradt az esti tervekből, ami igen az az elvesztegetett idő, a befejezetlen programok, a jövedelemkiesés, a késői kelés, a másnaposság és a szégyen.
De ennek nem kell így történnie! Senki sem azonos a függőségével, ezért amikor valaki azt gondolja, hogy „én már ilyen vagyok, ilyen maradok”, az valójában csak annak a mondata, hogy gondja van. És a gondnak nem az a jellemzője, hogy örökké lesz, hanem az, hogy megoldásra vár. A gond ugyanis nem egy sors, nem „megérdemlem”, nem „ez az ára tetteimnek, ez van”, hanem olyan valami, amitől meg szeretnénk szabadulni, csak gyakran nem könnyű látni, hogy milyen módon kell ezt megtenni. Tehát: amíg valamiről mindig ugyanúgy gondolkodunk, vagy ha a kihívásokra mindig ugyanazokat a válaszokat adjuk, úgy nem lesz nehéz arra a következtetésre jutni, hogy nincs is más megoldás.
Miért ilyen nehéz segítséget kérni függőként?
Pedig van megoldás. Kérhetünk segítséget. Könnyű ezt így leírni? Igen, egyet tudok érteni azokkal, akik szerint könnyebb erről beszélni, mint az első lépéseket megtenni.
Együttérzek azokkal, akik küzdjenek bármilyen szerhasználattal vagy viselkedési zavarral, és úgy érzik, hogy erről nem lehet vagy nem tudnak beszélni. Általában (sajnos) nem úgy növünk fel, hogy megtanuljuk, hogyan kell ezekről könnyen megnyílni. Megannyi szégyenkezés, nehéz történetek és érzések elmesélése kapcsolódik egy enyhe vagy súlyos szerhasználati problémához. És nagyon sok előítélet is. Környezetünk és világunk ebben a tekintetben sem mindig annyira nyitott, mint amennyire arra szükségünk lenne. De! Bár mindez valós érzés és gondolat, és engedjük is meg nyugodtan magunknak, hogy ezt érezzük, de ne gondoljuk, hogy ez lenne a teljes valóság!
Amikor ugyanis segítségért fordulunk, például egy addiktológiai konzultánshoz, akkor egy olyan térbe lépünk, ami előítéletmentes, nyitott, és arra vár, hogy elbeszéljük miben vagyunk, mi a probléma, miben kérünk segítséget. Csak addig gondolkodunk ellentétesen vagy negatívan a segítségkérésről, amíg nem tapasztaljuk meg annak valóságát.
Amikor egy konzultációra érkező elmondja, hogy miben van, mi foglalkoztatja, miben kér segítséget, akkor nyitottságban és előítélet nélküli meghallgatásban részesül. Ezt tapasztalja akkor is, ha a lakóhely szerinti addiktológiai szakrendelést, és akkor is, ha egyéni konzultációt keres fel.
A segítségről meglehetősen gyakran élnek fejünkben hamis hiedelmek.
Bennem is megannyi ilyen élt bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Be kellett látnom, hogy úgy ezek az előzetes gondolkodások (azaz, hogy anélkül gondoltam valamit valamiről, hogy megtapasztaltam volna azt) valójában rólam szóló gondolatok. Volt, hogy féltem bizonyos kérdéseket feltenni, vagy gondolatokat kitenni az „asztalra” akár a terapeuta előtt. Pedig olyan bizalmi, nyugodt, önismeretet segítő tér volt, hogy erre minden lehetőség adott volt. Meg kellett tanulnom, hogy igen van a félelem, az jön, az lesz, de nem kell, hogy a félelem hamis hiedelmek láncolatát indítsa el, hogy lebénítson, vagy hogy inkább elhalkuljak, amikor éppen számon van a szó, helyesebben a probléma. És mikor nem hagytam a félelmet, hogy az körbe öleljen, hanem elkezdtem beszélni a problémáról, mindig azt tapasztaltam és tapasztalom, hogy a félelmem nem volt megalapozott. Lett megoldás. És közben sokat meg is tanultam (és fogok is még), hogy miért félek, hogyan lehet azzal együtt lenni, mosolyogni rá, és kezelni azt.
Az elején nekem is a segítségkérésben maga a probléma segített. Mert a probléma, a gond – mint írtam is fentebb – nem sors, hanem egyúttal információ arról, hogy valami itt nincs rendben. Az sem baj, ha nem tudom megnevezni pontosan, hogy az alkohol, a kábítószer vagy bármi más használata, vagy viselkedés mögött mi van. Már az is elegendő lehet, ha elbeszélem mit nem tudok pontosan megnevezni, de leírom miben vagyok, mi okoz nehézséget, mi is az, ami foglalkoztat.
A segítségkérés nem egy vizsgahelyzet, hanem lehetősége annak, hogy kitisztázódjanak a problémák.
Segítséget kérni nem ok a szégyenkezésre, azért kérem azt, mert magamtól még nem tudom a megoldást. De ha nem nyújtom ki kezem a másik ember kinyújtott keze felé, úgy a megoldás sem tud érkezni.
Segítséget kérni, például egy addiktológiai konzultánst felkeresni, pont annak a jele, hogy az érintett fontos magának, és fontos neki a környezete is. A szándékot felpuhító mondatok helyett higgyünk inkább magunknak, hiszen nem akarunk magunknak rosszat, és ennek már az egyik jele az, hogy felvetettük magunkban a problémát.
Csak akkor fogunk válaszokat kapni, ha feltesszük a kérdéseket.
A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
