Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns függőséggel foglalkozó sorozatunk új részében ismét személyes és általános nézőpontból vizsgál egy rengeteg embert érintő problémát, ezúttal szerencsejáték-függőségről és kilábalás és kilábalásról ír.
Soha nem vonzott a kaszinók világa, és néhány alkalommal amikor voltam, valószínűleg a hely legnagyobb biztonsági játékosa lehettem. Kis téttel, kis kockázattal, kis nyereménnyel és kis veszteséggel játszottam. Aztán bár gyerekkorom óta követem a focit, soha nem vonzott a játékfogadás sem. Aktív játékvezetői időszakomban ez eleve tiltott tevékenység volt, de sem előtte, sem azóta nem éreztem indíttatást, hogy fogadjak. Lottózni ritkán lottózom, különösen akkor teszem, ha nagy a nyeremény. Akkor pár szelvénnyel játszom, és az esélytelenek nyugalmával várom a számok kihúzását.
Viszont aktív alkoholista függő koromban sok időt töltöttem el olyan terekben, ahol még játékgép volt, bár soha nem éreztem az ingert, hogy bedobjak. Tudtam, hogy úgysem nyerhetek, ezek a játékgépek nem arra vannak programozva, hogy nyerjek, főleg nem arra, hogy sokat és folyamatosan. Viszont megtapasztaltam, hogy ezzel a tudásommal néha egyedül voltam a kocsmában, azok akik megállás nélkül szórták be pénzüket, nem osztották bölcsességemet. Beletettek több ezret, aztán eltűntek órákra, majd felbukkantak, ismét betolták, aztán megint eltűntek. És mikor újra betértek, én még mindig ott voltam, ők pedig még mindig vesztettek.
Ki-ki ült a maga függőségében, és mindegyikünk azt gondolta, hogy nincs semmi gond azzal, amit éppen csinál. Nekem azzal, hogy fél délutánokat ülök ott és iszom, nekik azzal, hogy félnapot töltenek ott játékgépezve, a nap másik felét pedig az eljátszandó pénz beszerzésére fordítják. Hiába hagytuk el a kocsmát, mindig ugyanoda tértünk vissza. Ki-ki a maga függőségének gyakorlásába. Egyikünk alkoholban „volt jó”, a másikunk szerencsejátékban.
A szerencsét nem akkor ragadtuk meg, amikor nyertünk, hiszen általában, de leginkább mindig, vesztettünk. A szerencse akkor jött meg, amikor beismertük, hogy ez így már korántsem játék.
A kocsmákból a játékgépek kimentek, hogy behúzódjanak a lakásokba. A játékok telefonokra kerültek át, online térbe zajlik a fogadás, a kártya, a szerencsepróbálás. Szakadatlan lett a pénzforgás és veszteség. A Szerencsejáték Zrt. 2023-ban 978 milliárd forint szerencsejáték-árbevételt, és 39,6 milliárd forint adózott eredményt ért el. Már ezek irgalmatlan összegek, és hogy mennyi pénz, ember és család forog az globális online (illegális) szerencsejáték piacon, azt megsaccolni is nehéz.
A szerencsejáték-használati zavar is az, amiről keveset beszélünk. Ezen a téren is ismerjük a játékbetegség „kimozgásának” különböző módjait. Vannak, akik egyszerűen tagadják: hiába vannak folyamatosan pénzszűkében, és a tartozások olyan rendszerét építették meg, ami bármikor összeomolhat alátemetve őket, hiába csinálják kontroll nélkül sok órára belefeledkezve az online pókerezést, ők csak annyit mondanak: „Meg tudom én oldani a dolgaimat”. És nem tudják.
A tagadás mellett gyakori a bagatelizálás is, a kicsinyítése a problémának. Ilyenkor bár érzi az illető, hogy nincs rendben az, ahogyan játszik, de mint egy szerfüggő, ő is inkább másokra mutogat: „Ha mindenki ennyit játszana, mint én, nem lenne gond”, vagy „Aki igazán nem tudja kontrollálni játékát, az többet játszik, és így többet is veszít, mint én”. Ez utóbbi is egy elhárító mondat, a valóság az az, hogy mindenki annyit veszít, amennyit tud. Akinek sok (tartaléka) van, az többet, akinek fogyóban vagy kevesebb a pénze, az egyre kevesebbet.
Vannak a racionalizálók, akik belátják, hogy sokat játszanak, de erre, mint pedig arra, hogy veszítenek, találnak magyarázatot: „Rossz lapjárás volt”; „Rossz volt a szisztéma”; „Nem figyeltem oda”; „Fáradtan játszottam”, stb.
És vannak, akiket úgy hívok most, hogy „a” szakértők. Ők azok – legyen szó bármilyen viselkedés vagy szerhasználati zavarról – akik általában, ha feljön a téma, tudósnak állnak, és belátás helyett tudományos kérdéssé teszik a problémát. Ismerősek lehetnek ők, ha ismerős az a kérdés, hogy „értem, na de mit is nevezünk egyáltalán függőségnek?”; Vagy „hogyan mérhető a játékszenvedély, mikortól számít károsnak?”. Esetleg az, hogy „létezik-e olyan, hogy valamit csinálunk, de nem szenvedéllyel?!”; Vagy a „fogadás és a szerencsepróbálás egyidős az emberiséggel”.
A játékszenvedély megkérdőjelezése és tagadása éppúgy a lehető legváltozatosabb stratégiákat hívhatja életre, mint a szerhasználat. És a tünetek is hasonlók lehetnek. Ahogyan egy alkoholista is képes órákat belefeledkezve az itallal tölteni, a szerencsejáték-használati zavarral küzdő is belemerül a játékba. Gyakran meg azt sem tudja mondani mennyi időt tölt el játékkal, mikor kezdte, mikor hagyta abba, mikor ment ágyba. Ahogyan azt sem, hogy mennyit veszített. Vagy ha utóbbit igen, úgy azt már kevéssé, hogy mennyit veszített az utóbbi hetekben. Hogy mennyit nyert az elmúlt 2 hónapban, azt könnyebb neki megválaszolnia, hiszen olyan keveset és olyan ritkán, hogy az könnyen számszerűsíthető. De ha már a nyerésnél vagyunk, érdemes megfigyelni magán az érintettnek, hogy mit csinál amikor nyer? Megáll, vagy „visszaforgatja”, „visszanyerem azt is, amit elvesztettem”. És hogy ilyenkor mi történik, azt általában pontosan tudjuk…
A játékszenvedély – mint minden függőség – mélyül: azaz egyre több időt és egyre több pénzt emészt fel. Az érintett kontrollálatlan és kényszeres módon játszik, megduplázza a tétet, tévedhetetlen abban, hogy most nyer. Már amennyiben már nem a reménytelenség állapotában van, amikor már tudja, hogy minden elveszett, már csak nyomja, de már tudja, hogy nem nyerhet. Kettő dolgot még ekkor sem vesztett el: a segítségkérés lehetőségét, és ezzel pedig saját magát. Sőt, idáig nem is kell eljutnia: mint minden függőség esetében, úgy ebben az esetben is lehetséges a megállás, a kontrollált élet megteremtése.
De ehhez szükséges annak felismerése, hogy kontrollvesztésről beszélünk. Aki ezt tagadná, azt próbálja meg megfigyelni magát, hogy amikor nem játszhat milyen érzések kerítik hatalmába? Hogy mi történik benne, és hogyan viselkedik. Van-e türelmetlenség, ingerlékenység, nyugtalanság ilyenkor, és vajon folyton a játékon jár-e ekkor az esze? Ha ezek közül több is ismerős, hiszen ezek az érzések ritkán járnak egyedül, az akkor egy lehetőség a segítségkérésre.
Aki ezt tapasztalja magán, annak gondot okoz a játék. Továbbá attól sem idegen a „gondban vagyok” érzése, aki folyamatosan titkolózik. Titkolja, hogy mennyit játszik, de legfőképpen, hogy mennyit veszített. Hova tűnt a megtakarítás, mire kellett? A sokadik „befektettem” mondatot már a környezet sem hiszi el, ahogyan a bevásárlás elmaradásának indoklásául az „elfelejtettem” csak további konfliktusokhoz vezet.
Fogok a későbbiekben még foglalkozni a szerencsejáték-függőség hátterével, most „csak” annyit hangsúlyoznék, hogy aki megszólítva érzi magát, aki magára ismert valamely bekezdésben vagy sorban, ne zárja be még itt az írást. Ott, ahol probléma van, ott megoldás is van. Akinél kontrollvesztés van, és vele a játékra fordított idő emelkedésével a pénz is fogy, és eközben hazugság és titkok piramisait építi, azok kérhetnek segítséget. Egyrészt lehet addiktológiai konzultánshoz, vagy intézményei megoldásokhoz fordulni, ahol további személyre szabott megoldást kaphatnak. És a szerencsejáték-függőségből kigyógyulni akarókat várja az Anonim Szerencsejátékosok közössége is. Olyan már felépülésben lévő függők várják itt társukat, akik ismerik ezt az élethelyzetet, jártak ott többször, és ma már anélkül építik fel új életüket. Új célok, megélhetés, tervezés, kivitelezés, helyreállított kapcsolatok jellemzik őket, és ők is pont arról a pontról indultak el, ahol most azok vannak, akik bajban vannak. Érdemes megismerkedni közösségükkel, gyűléseikbe online is be lehet kapcsolódni (itt a teljes országos offline- és online gyűléslista időpontja, helyszíne). A közösséghez való tartozásnak egyetlen feltétele van csak: a vágy a szerencsejáték űzésének abbahagyására.
A félkarú rabló elviszi a jelent, a jövőt, a pénzt, a családot, a lehetőségeket, a reményt és a boldogságot. Csak elvesz. Nem csak félkart, hanem mindent mi az ember lehet, ha szabadulna a játék és győzelem hamis illúziójától.
Az élet nem szerencse, az élet döntés kérdése.
A szerző addiktológiai konzultáns