A Hóvége rendszeresen jelentkező sorozatának újabb részében Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns ismét egy kóros játékszenvedéllyel élő ember mindennapjairól ír. Második rész.
Ott hagytam abba egy kóros játékszenvedéllyel élő ember előző esti vesztesége után induló reggelét, hogy a felesége belépett a konyhába, és a meglepetésreggelivel megterített asztalra nézett. A férfira nem jellemző, hogy rendszeresen elkészítené a család reggelijét, ezek a feladatok jellemzően a feleségére maradnak. Aki meg is tanulta már az évek során, hogy ha a férje ilyen előzékenyen fogadja, akkor titkol – vagy megúszna – valamit.
Ebben a felesége ritkán téved. Jelen esetben is, mint arra emlékezhetünk, a férfi elvesztette kártyán a jövő heti terveket. Immáron kevesebb pénz jut az ebédre, a gyerek tervezett ruhavásárlása is elmarad, és a tartozások sem kerülnek rendezésre. És most ezzel a meglepetés-reggelivel a férfi abban bízik, hogy felesége majd nem kérdez rá, sikerül „elaltatnia” a szituációt, megússza a kérdéseket.
Ez a reménykedése azonban hamis. A lehetetlenre vállalkozik. Pontosan tudja és érzi is, hogy ezzel csak felhívja magára a figyelmet, hogy a feleségének ettől csak a csalódottsága és a szomorúsága nő. Mégis előkészítette a kávét, a vajat, a kenyeret és a szalámit. Nincs a férfinak jobb terve vagy megoldása. Olyan ez, mint a kártya: a nagy illúziókból egyirányú utca lesz, ami a veszteségbe, a szomorúságba, a holnapról való lemondásba vezet.
Ez a konyhai rítus ismétlődő. Nem így kezdődött, kezdetben a feleség is azt hitte, hogy ez a kedvesség jele. Akkor még nem látott rá a férfi rendszerére, és az utóbbi még el tudta titkolni, hogy kóros játékszenvedéllyel élő ember. Voltak tartalékai. Ha nehezen is, de be tudta osztani a pénzét és az idejét. A felesége pedig a veszteséggel járó kompenzációt az újra feléledő érzelmeknek és kedvességnek látta.
Idővel aztán fogytak a tartalékok, és pénzzavar állt elő. Ilyenkor egyre többször kapta meg a férfi a játékkal kapcsolatos kérdéseket, ezekre a legkülönfélébb magyarázatokkal állt elő. Fogadkozott, és tette ezt úgy, hogy saját kártyázási és fogadási képességeit rendszeresen felnagyította. Eszerint senki sem tud úgy játszani, mint ő. Aztán ő ismeri ám a szerencse logikáját. A többi játékos rendszere és logikája elmarad az övétől, bízzon csak benne a felesége, ő nyerni fog. Ezt hívják a szakirodalomban a magnifikáció és a minimalizáció hiedelmének.
Aztán ehhez a magyarázat mellé megérkeztek a különféle babonás hiedelmek: szerencsekövet hordott magánál, néha imádkozott, rituálékat vett fel a játék előtt. Abban a hamis hitben élt, hogy ezek megsokszorozzák a lehetőségeit. Nem így történt.
Volt, hogy nyert, hiszen nyerni is kell ahhoz, hogy valaki sokat (lassan mindent) elveszítsen. Ilyenkor feleségének saját maga szuperképességeiről beszélt, rendszeresen felnagyította a hozzáértését. A kis nyereségekről olyan csodásan mesélt, mintha a bankot csapolta volna meg. Aztán, amikor pár nap múlva a felesége rákérdezett, hogy mi lett a nyereménnyel, már egészen máshogy érvelt a férfi. Mert – a várakozásoknak megfelelően – el is vesztette azt, amit nyert. A felesége először érdeklődve, majd a sokadig eset után már egyre ingerültebben kérdezett rá. Ilyenkor a férfi jellemzően vagy a szerencse forgandó jellegével, vagy más játékosok csalafintaságával magyarázkodott. A feleség megtapasztalta, hogy férje érvelését áthatják az elfogultságok: saját maga képességeinek pozitív felnagyítása, másoké negatívnak láttatása.
Az sem volt ritka, hogy a férj a sorozatos veszteségeket valamiféle győzelemnek tekintette. Olyanokkal érvelt, miszerint ezekből is lehet tanulni, sőt, így csak jobban kiismeri a játékot.
Az állandó játékpartnerei majd abban a hitben lesznek, hogy ő nem is tud játszani. Ő tehát most jól elhitette, hogy nem is tud kártyázni, és majd így fogja őket meglepni. A vereségből is lehet tanulni: ezt ismételgette magának és feleségének is. Valójában ettől a mondattól senki sem lett nyugodtabb.
A nyugtalanság és a kimerülő tartalékok aztán még hajszoltabbá tették, azaz volt időszak – amikor még tehette – hogy növelte a tétet, egyre nagyobb kockázatokat vállalt, hiszen „egyszer be kell jönnie”, nem lehet folyamatosan veszíteni. A felesége elöl titkolta a veszteségeket, a titkolozás egyre nagyobb terhet tett rá, gyakran volt ingerült, feszült, minden feléje irányuló érdeklődő kérdésben a nyomozást vélte meghallani.
Éveken át próbálta a játék utáni veszteségeket átértelmezni. Mondogatta magának, hogy „kellett ez a vesztés, most már jobban értem a szisztémát”. Valójában a lehetetlenre vállalkozott. Kontrollálni a szerencsét és a veszteségeket. A szerencse forgandó mondatát azonban nem azoknak találták ki – ha kitalálták egyáltalán valakinek –, akik nem tudják kontroll alatt tartani azt a késztetésüket, hogy játsszanak. A szerencse nem a kóros játékszenvedéllyel élő ember barátja.
És most térjünk vissza a konyhába. Ott áll a férj és a feleség. Összeérnek a szemek újra és újra, a férfi érzi, hogy mindjárt megnyílik alatta a föld. A felesége nem szól csak áll, néz maga elé, majd pedig férfira. Majd lassan hátrál. Hátrál kifelé a konyhából, és hátrálna ki a reggelből, az adósságból, a férfi legendás előrejelző képességének („ma nyerni fogok, érzem”) következményeiből (tehát a veszteségből), hátrálna ki ebből az egész helyzetből, amit magában is csak „helyzetnek” hív, és nem talán még magában sem meri kimondani, hogy nem az életből, hanem ebből az életből.
A férfi magára marad a konyhában. Ott marad a kávékkal, a szendvicsekkel, a szalámival – ami ha elfogy, csak az olcsóbbra lesz pénze. Ott marad a szégyennel, és az érzéssel, hogy már hazudnia sincs kedve. Elfáradt.
Órák telnek el az így beálló csendben. A férfi sétálni megy, felesége pedig arra gondol, hogy „megint folytatja, most sem áll meg”. Sírni kezd, a sírás zokogásba érkezik. Idővel elalszik a sírás fáradtságától.
Mikor felébred, a férje a konyhában ül. Mintha ő is sírt volna. Egymásra néznek, elönti szemüket a könny.
Este a férfi keresett, kattintott és talált. Másnap felhívott egy addiktológiai konzultánst, rá 3 napra kapott időpontot. Ebből már letelt két nap, játék nélkül van azóta is. Közben olvasgat az Anonim Szerencsejátékosok közösségéről is.
Kicsit most nyugodtabb. Segítséget kért. Már nem tudja és nem akarja a kóros játékszenvedéllyel élő ember életét élni. A saját életét akarja élni.
Az első lépéseket megtette. Lépked tovább az úton.
A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
