Beszélnünk kell a nők és az alkohol viszonyáról – ezt nem csak az indokolja, hogy erről kevesebb szó esik, hanem mert a kapcsolódó női gondok és problémák elbeszélhetőségének is kisebb tere van Magyarországon.
A Hóvége függőségekkel foglalkozó sorozatában Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns ezúttal a nők és az alkohol és más szerek viszonyát vizsgálja meg.
A nőkre irányuló szerepelvárások – kezdve az anyaságtól az öltözködésen át a társadalmi szerepek megannyi formájáig – az alkohol- vagy további szerhasználat esetén is jelen vannak.
„Milyen már az, amikor egy nő részeg?!” – ismerjük ezt a leginkább férfiaktól, de éppúgy a nők egy részétől is elhangzó mondatot. Vagy itt van nekünk az „egy nő ne igyon” fordulata is. Vagy annak jelensége, hogy amíg egy férfi viselkedhet kevésbé vállalhatóan ittasan – legalábbis milliók megengedőek ezzel kapcsolatban –, addig egy „nő fegyelmezze már magát, ha iszik/szív” – tartják sokan.
Mindezek a sok esetben bántó, a nők helyzetéről tudomást nem vevő mondatok nem csak megakadályozzák a nőket abban, hogy elbeszélhessék gondjaikat, vagy felvállalhassák problémáikat, hanem egyúttal rejtőzködésre is „kényszeríthetik” őket. Sajnos alapértelmezett a női, szerhasználati zavarokkal küzdőknek a férfiaknál is erőteljesebb megszégyenítése.
És itt van megannyi nő, akik csak beszélni akarnának valakivel a szerhasználatukról, akik akár ha csak enyhe zavarokkal is küzdenek, de megnyugtató lenne számukra, ha segítséget kapnának, vagy még jobban látnánk, miben is vannak. Ám ehhez képest olyan erőteljes szégyenérzetet kell megélniük, hogy magára maradnak a problémával. Az, hogy a nőkre gyakran milyen bántó, sok esetben mély fájdalmat okozó teher kerül, amikor az egészségüggyel kapcsolatba kerülnek, azon belül is, ha például nőgyógyászati kérdésekkel keresnek fel egy szakembert, nem szükséges taglalni. És képzeljük el azt, amikor az alkohol, a kábítószer vagy akár a gyógyszerhasználattal kapcsolatosan indulnának el. Sajnos, önhibájukon kívül is, a fenti, idézett mondatok juthatnak eszükbe, melyek aztán blokkolják is a segítségkérést.
És ha mindez nem lenne elég, akkor ezzel párhuzamosan bombázzák őket kifejezetten rájuk célzott fogyasztói hirdetések is. Az ízesített sörök- és röviditalok reklámozásának célcsoportja leginkább a nők. Emellett a független, szabad, önmagát megélő nőt is gyakran ábrázolják úgy, minthogy a szabadság az italozásnak a felvállalása lenne. Egyénenként különböző, hi hogy reagál ezekre a felhívásokra ki hogyan reagál. Mert míg évtizedeken keresztül a női nyilvános alkoholfogyasztásról valóban elítélően nyilatkoztak – jellemzően férfiak, de nők is –, addig adhat az egyfajta felszabadultságot, hogy nem nézik meg a nőt, ha immáron kettőnél több fröccsöt iszik. Valóban, a nőknek is jár, hogy jól érezzék magukat, mégis úgy tűnik, hogy az már kevésbé „jár” nekik, hogy legalább annyi cikk foglalkozzon az alkohol rájuk gyakorolt hatásával, mint a férfiakéval. Különösen zavarba ejtőek azok a videók és tartalmak, amelyekben influenszerek arra biztatják a nőket, hogy „egy nehéz anya-nap után igenis jár egy kis borozgatás”. Talán sokkal segítőbb lenne, ha ezek a tartalomgyártók arról is beszélnének, hogyan lehet egy-egy „anya-napot” szermentesen megkönnyíteni, milyen segítséget lehet abban kérni, hogy az anyákra zúduló és viharos elvárás-tenger inkább egy békés tóvá váljon.
A Hóvégén már több írásban foglalkoztunk a szülők alkoholfogyasztásával, és ennek a gyermekre gyakorolt hatásával. És mivel a háztartási munka jelentős részét még továbbra is a nők végzik – ebben a tekintetben is fennáll az egyenlőtlenség –, a rájuk háruló feladatok is embert próbálóak lehetnek. Nem kell ahhoz egy nehezebb múltból megérkezni a felnőttkorba, hogy a társadalom és az egyenlőtlenség gerjesztette stresszel és elvárásokkal való megküzdés esetén komoly önmegnyugtatásra legyen szükség. De ára van annak, ha az alkohol lesz a megoldás a fájdalomcsillapításra és az öngondoskodásra.
Azt például tudjuk, hogy a nők esetében az alkoholnak a máj-, keringési- továbbá emésztőrendszerre gyakorolt hatásai sokkal korábban, és súlyosabb mértékben jelentkeznek. Azt is tudjuk, hogy ez nem mennyiségi kérdés, azaz nem szabad elcsábulni az „én csak esténként és csak 1-2 pohár ital” gondolatának.
Lányok és nők szerhasználatával kapcsolatban megfigyeltek kettő, kifejezetten rájuk jellemző hatás érvényesülését. Az egyik az úgynevezett teleszkóp-hatás, azaz, hogy a nők a szerhasználatban gyorsabban és intenzívebben haladnak előre. A másik pedig a partner-hatás, amikor is jellemzően nem más nőkkel együtt, hanem a vele kapcsolatban álló partner hatására kezdik el, majd pedig erősítik a szerhasználatot. Gyakran kerül normalizálásra az, hogy „esténként/péntekkel kezdődően hétvégenként férjemmel/barátommal kinyitunk egy bort, megisszuk ketten”. Már-már ritualizálódik, része lesz az állandó napi/heti programnak, és bár „csak” pár deci, de ezen esti, hét- és napvégi program elmaradása esetén feszültség, ingerlékenység, üresség vagy éppen kedvtelenség áll elő.
Aki ebben magára ismer, az – se nőként, se férfiként – nem kell, hogy magát elveszettnek érezze. Ez ugyanis egy lehetőség, mégpedig annak izgalmas pontja, hogy benézzen a szer mögé. Kérdéseket tehet fel magának, hogy milyen érzéseket kelt a bor vagy spangli, és hogyan érzi magát, ha az ezzel való élésben akadályozva van? Vagy milyen következményekkel jár ez? Ilyenkor gyakori válasz a „semmivel”. Ez akár lehetséges. Ám, gyakran, ha mégis arra kérné saját magát az illető, hogy hagyjon fel ennek rendszerességével, akkor ennek a „semmi” helyére esélyes, hogy valami szorongató érzés jönne (mint fentebb írtam, például feszültség, ingerlékenység, üresség vagy kedvtelenség).
Itt és most azok felé fordulok, akik a bevezetőben tárgyalt módon ítélkeznek a nőkről. Nem csak azért, mert nem erősíti az a kapcsolódást, ha úgy beszélnek valakiről, ahogyan maguk sem szeretnék, ha róluk beszélnének. És nem csak azért, mert ezzel az együttérzést vonják meg a nőktől. Hanem azért sem, mert a nők ezzel magukra maradnak problémáikkal. És ha azokat nem beszélhetik el, akkor csak az önbántás erősödik fel, az önmaguk okolása – és akár olyan nem „egyedi” megoldásokat erősít, mint a zugivás. A legkönnyebb dolog valakit megcímkézni, de azzal sem a címkéző, sem pedig, akit címkéznek nem fogja magát jobban és egészségesebbnek érezni.
Végül tisztában vagyok azzal, hogy nőként a szerhasználattal kapcsolatban segítséget kérni milyen nehéz érzelmi helyzeteket jelent. Ezért fordul elő az is, hogy a nők, amikor a szerhasználat következményeivel szembesülnek, kevésbé addiktológiai konzultánshoz vagy (szakintézményi) segítőhöz fordulnak, hanem inkább az egészségtudatosság, a testi gondoskodás gyakorlatait keresik, vagy éppen gyermekkel kapcsolatos tanácsadásban vesznek részt.
Fontosak ez utóbbiak is, és legalább ilyen fontos, hogy a nők beszélhessenek szerhasználati problémáikról, azt érezzék, hogy fordulhatnak segítséghez. Igen, a társadalom, a külső környezet, a reklámipar és a közösségi médiás valóság lassabban fog változni, mint ami segítő lenne számukra. De addig sincsenek egyedül gondjaikkal, megvannak már most is azok a segítő terek, ahol nincs szégyenítés, ahol nincs előítélet. Csak az ember van, akire kíváncsiak, akit meghallgatnak, és akinek segíteni akarnak.
A szerző addiktológiai konzultáns
