”Nagyivó vagyok, de tudom hol a határ” – Böcskei Balázs írása

Ki az a nagyivó és mi különbözteti meg a mezei alkoholistától? Lehet, hogy semmi? Vagy mégis van itt valami? Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns írása a Hóvége függőségekkel foglalkozó sorozatának hatodik része.

„Én nem vagyok alkesz, na. Nagyivónak, nagyivó vagyok, de tudom hol a határ.” – ismerős mondatok ezek, ha annyi tízezres lenne most a zsebemben ahányszor hallottam, szétpattanna a gatyám varrása. És akkor rögtön kapaszkodjunk is bele a „nagyivó vagyok, de tudom hol a határ” fordulatába. 

Ki lehet a nagyivó?

Anélkül, hogy belemennék, mit is jelent a nagyivó fogalma – lesz erről szó később – képzeljük csak magunk elé, mit is csinál „a” nagyivó. Iszik egy sört, kettőt, hármat, négyet, ötöt, és na jó egy kilépőt is. Megállt? Nem. Meg tudna állni? Költői a kérdés, a lényeg, hogy nem állt meg. Tudja hol a határ? Lehet, hogy fejben tudja, de a gyakorlatban mégsem. Tudja, ő hol a határ, de mégis kér még egyet, és aztán még egyet. Tehát a valóságban, azaz a cselekvésében nem tudja hol a határ. Ami az italok mennyiségével jár, az csak a kockázatok növelése. A nagyivó részeg lesz, a részeg ember pedig veszélybe kerülhet. Nagyon is benne van a pakliban, hogy nem tudja majd kontrollálni a mozdulatait, a mondadóját és a viselkedését. Nekem (is) jópár magát nagyivóként leíró barátom csak a szerencsének tudhatja be, hogy egy-egy este után hazaért, és nem érte baleset. További jópár nagyivó barátom kezdett el úgy történeteket mesélni, hogy „na, az még megvan, de utána filmszakadás.” (Jellemző, hogy egy budapesti kocsmát a Corvin mozi mellett is Filmszakadásnak hívtak. Jó szójáték ez a közeli filmszínházra, és szemléletes utalás arra is, ami a kocsmában játszódhat.)

Mindezek miatt is fontosnak tartom, hogy tisztázzuk a nagyivó fogalmát mivel nagyon különféle ivási viselkedésminták vannak.  A nagyivók azok, akik rendszeresen fogyasztanak káros mennyiségben alkoholt az életvitelük okán. Egy részük alkoholbeteggé is válhat. Nem javasolt ezért benne maradni abban az érvelésben és érzésben, hogy „én csak nagyivó vagyok”. Saját tapasztalatom, és számos hasonló megélés a környezetemből, hogy ebből a nagyivó „működésből” függőség alakulhat ki. A rendszeresség, a káros mennyiség, az ebből fakadó és fokozódó élethelyzetek megoldatlansága és negatív következményei egy ponton ugyanis betegséggé állnak össze. Ez a kitüntetett pont nem ragadható meg csak úgy, nincs ennek pontos napja és órája. 

Mondogatja magának valaki éveken át, hogy ő csak nagyivó, de ha mögé néz ennek a mondatnak, akkor mit lát: mindenre emlékszik az estékből? Került olyan helyzetbe italozás közben, amelyet legszívesebben még gondolatban is elkerült volna? Kellett magának vagy másnak magyarázkodnia amiatt, ahogyan az ital hatására viselkedett? Esetleg van-e tengernyi példája arra, amikor nem nagyivó módjára iszik, csak egy sör, két sör, és kiszáll?

Száraz novembert tartasz-e?

Ezekre a kérdésekre csak az érintett tud válaszokat adni, illetve a környezete. Mindenesetre sokan vannak azzal az önképpel, hogy ők „csak” nagyivók, és tudják, hol a határ, de mint azt láttuk fentebb, ez a két állítás egyszerre nem lehet igaz.

Fontos tehát az önmegfigyelés, mert nagyivónak lenni kockázatos, és további veszélyeket rejt magában. Nem érdemes azzal nyugtatni magunkat, hogy „én csak nagyivó vagyok”. A nagyivóban zajló folyamatok „észrevétlenül” válhatnak át komolyabb problémákba. Míg az elhárító mondatoknak („megoldom én, ha sokat iszok”) nincsen láthatóságuk, hiszen azok „csak” szavak, a következmények valóságosak és kézzel foghatóak lesznek.

Egy magát „nagyivónak” definiáló embernek is érdemes felkeresnie egy segítőt, konzultálni, beszélgetni, látni, hogy miben is van. Nem kell addig várni, míg a rossz, vagy a még rosszabb bekövetkezik. A kockázatoknak és a negatív következményeknek elé lehet menni.

Év(tizedes) rutinja lehet egy nagyivónak abban hogyan tudja eltolni magától a reflektálás szükségességét. Ezek az időbeli kitolások csak a következményeket hozzák közelebb. Nagyivónak a környezetében lenni csak a hasonló nagyivóknak kellemes érzés, de olyan társnak, családtagnak, barátnak vagy gyereknek, akire mindez nem jellemző, annak ez nem ajánlat. Igen, nehéz érzés lehet ilyenkor belátni, hogy a környezet esetleg rosszallóan néz az emberre, és nyomogatja a segítségkérés szükségességének gombját. A környezet azonban több okból is teheti ezt: egyrészt, mert – és ezt soha nem szabad elfelejteni – fontos nekik az illető. Szükségük van rá, és szeretik. Hiányzik nekik, amikor nincs velük, és féltik, amikor sokat iszik. Másrészt a környezetük saját magát is félti, hiszen érzelmileg és fizikailag is veszélyben érezhetik magukat. 

Tartanak tőled?

A nagyivó fontos férfi és nő tud lenni a környezetének, de ez a környezet egyúttal tarthat is tőlük. Nyilván a nagyivó sincs nyugalomban és békében, hiszen ahogyan iszik, az kockázatos rá nézve is. Sokszor volt már szerencséje hazafelé vagy a munkahelyi bulin, de egyszer csak el fog pattanni az a bizonyos húr. És az ettől való félelme megalapozott. Mert a környezet, legyen az párkapcsolat vagy munkahelyi, csak egy pontig tud elfogadó lenni. 

Nem érdemes tehát a tagadásban, vagy a „tudom, hol a határ” alkoholgőzös mondatában maradni. Nyereségnek tűnik ebben ringatni magunkat, a valóság azonban, hogy kockázatok sokasága is benne van, és nem utolsó sorban a lehetséges veszteségek sokasága (pl. válás, munkahely elvesztése, egészség megromlása, gyerek elfordulása, közlekedési baleset, stb.). 

Nagyivónak lenni egy olyan pont, ahol meg lehet állni, és fel lehet hagyni egy végtelen, kimerítő körforgással.

Nem fogja senki megbánni, aki segítséget kér, és beszélget a a nagyivászatáról. Ennek segítségével rálát jobban a folyamataira, egyúttal együttműködik a környezetével, a családtagjaival, a szeretteivel vagy a munkahelyével.

Közelednek az ünnepek, a karácsonyi bulik szervezése már zajlik, a nagyivók egy-egy buli alkalmával olyan „kellemetlen” helyzetekbe hozhatják magukat, amelyek a jövőjüket jelentősen befolyásolhatják. És nem abba az irányba, amibe ők szeretnék. 

Most azonban az utak még alakíthatóak, választhatóak. Nem késő (és soha nem késő) adni egy esélyt néhány segítő beszélgetésnek, kapcsolódni olyanokhoz, akik a valóságban is képessé váltak határokat tartani.

**

A szerző addiktológiai konzultáns, korábban a Hóvégén megjelent cikkeit itt olvashatod