„Szavakkal verni” – ismerjük ezt a mondatot, és még fájdalmasabb, ha már gyerekként megtapasztaljuk annak valóságát. Nagyon mély nyomokat tudnak hagyni szavak és mondatok. Ha dicséret, elismerés és elfogás helyén kritika, bírálat, leértékelés vagy megszégyenítés van, az elkísérheti a gyereket felnőttként is, „levághatja” saját maga teljességéről, annak látásáról és megélésről.

Ennek a közösségi média (különösen a Facebook) korábbiakhoz képest soha nem tapasztalt mértékben ad teret. Úgy tűnik, mintha a felnőttek „csak” érvelnének és reagálnának, de valójában amellett, hogy kommentekben kifejtik véleményüket, ahogyan azt teszik, az nagyon sok esetben túlmegy a másik ember határainak a tiszteletben tartásán. Szinte bármiről is legyen szó a kommentekben, a vitapartner megbélyegzése, kifigurázása, „érdeklődő” felkérdezése, megszégyenítése, rágalmazása vagy lekicsinylése stb. általános. Nemtől, kortól, családi állapottól függetlenül kapja és adja ma a kommentelő világ a bántást (és természetesen megannyi kivétel is van). 

Vannak kérdéseid a közösségi médiáról? Kérdezd ügyfélszolgálatunkat! Két napon belül ingyenesen válaszolunk.

Nekem ez a kommentek és/vagy vitának álcázott másik ember biztonságába hatolások „segítettek” meghozni azt a döntést, hogy csak a szükséges időt töltsem el például a Facebookon. Az emberek iránti kíváncsiságom természetesen megvan, de a fontos a nyugalmam is, és be kellett látnom, hogy utóbbira én is tudok figyelni, azt megóvni. Hiszen attól, hogy csak olvasója vagyok a kommenteknek, azok még hatnak rám: kibillentenek, megmozgatják gondolataimat és érzéseimet, és időre van szükségem mire vissza tudok térni vagy a nyugalomba, abba, amit csináltam vagy szeretnék csinálni.

A tudatosságnak egy fontos eleme, hogy mi is tudunk tenni a saját nyugalmunkért, hogy vannak és lehetnek már a jelenben eszközeink, hogy meg tudjuk védeni magunkat a felénk záporozó és nyugtalanságot keltő kommentektől vagy információktól, továbbá olyan hírektől, amelyek a világ jobb megértéséhez nem visznek közelebb. Viszont a nyugalmat és a másra fordított értékes perceket elveszik tőlünk.

Érdemes lehet például azzal kezdeni, hogy meg tudja-e Ön mondani mennyi a napi képernyőideje? Akarja-e egyáltalán tudni? Ha nem, akkor miért nem? 

Gyakran fordul elő, hogy a kellemetlen vagy bűntudatra okot adó cselekvéseinkre való reflektálást elhárítjuk magunktól. Ennek az a következménye, hogy az a bizonyos viselkedés folytatódik, folytatjuk és ismételjük, így aztán még nagyobb „költséget” fizetünk érte. Még inkább erősödik a bűntudat és feszültség, ami aztán gyakran még inkább felerősíti azt a viselkedést. A szégyent mivel akarjuk ilyenkor „gyógyítani”? Hát még nagyobb szégyennel. Mint, amikor valaki már ivott 2 sört úgy, hogy (megint) nem akart inni, és ahelyett, hogy azt mondaná, „jó, akkor ittam kettőt pedig nem akartam, de most megállok”, inkább így jár el: „most már mindegy, ittam kettőt, el van már cseszve”. Pedig ami ebből a következik az sokkal rosszabb, mintha kettőnél megállás lett volna.

Így van ez a képernyőidővel is. Elmegy egy óra a kanapén, ott a lehetőség a megállásra, de most már, hogy kimaradt az edzés, most már mindegy. És folytatódik gyakran olyan tartalmak olvasása, amire már pár perccel vagy órával később sem emlékezünk, nemhogy másnap. Vagy, amelyeknek bár céljuk nem, de eredményük mégiscsak az, hogy kibillenünk a nyugalmunkból. Lehet, hogy nem vagyunk egészen tudatában, de az agyunk reagál rájuk, befogadja azokat, „hangulatba” kerülünk tőlük. Van, hogy el is kezdjük megosztani a környezetünkben lévővel azt, ami felkorbácsolt bennünket, és tesszük ezt úgy, hogy már mi is „hőfokon” vagyunk, sőt, olyan érveléseket engedünk meg magunknak, amelyektől éppen távol akarjuk tartani magunkat.

Az információk, hírek beférkőznek a tudatunkba, igényt formálnak figyelmünkre, pontosabban arra, hogy őket figyeljük, és ne a saját igényeinkre. Mert aligha arra van szükségünk, hogy olyan posztokat vagy képeket nézegessünk, amire pár perc múlva alig emlékezünk, nem is fontosak nekünk, vagy kibillentenek nyugalmunkból. Az újdonság iránti (agyi) éhség felülírja azt, ami valójában a fontos.

Tapasztalta-e a hírek- vagy posztok olvasása közben, hogy:

• egyre idegesebb lett,
• vissza kell mennie, hogy mit is olvasott,
• erősödik a világgal, környezettel kapcsolatos tehetetlenségérzése,
• egyre kevésbé érzi azt, hogy a világ kiszámítható és biztonságos (beleértve az abban mozgó embereket is),
• felerősíti a már meglévő aggodalmait,
• egyre gyakrabban csak a kockázatokat észleli azzal kapcsolatban, amit olvas,
• hír- és posztfogyasztása teljesen elvette idejét más tevékenységektől?

Ha mindezek közül többel egyetértett, akkor érdemes lenne foglalkoznia a képernyőidő kérdésével, mert láthatóan az nem Önt szolgálja. Az pont azt veszi el, amire mindenkinek szüksége van: (a problémák mellett) az optimizmust, a kiszámíthatóság- és biztonság érzetét. 

Ugyanakkor valójában nem is a képernyő veszi el, hanem az ember adja át neki. Hogyan lehet az időt és figyelmünket magunknál tartani, azzal érdemes és kell foglalkozni. Legyen fontos az Önnek az ideje és a nyugalma, találja meg ennek a személyre szabott eszközeit! 

Lehet, hogy olvasás közben, a szavak, amelyek szemben jönnek, azok nem Önt verik, de az biztos, hogy az Ön nyugalmát is elveszik azzal, ahogyan másokat vernek.  

A tudatos közösségi médiahasználat önvédelem.Aki a függőségével foglalkozik, az az életével foglalkozik, és így azt is kapja vissza. A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.