Legutóbbi írásomat azzal fejeztem be, hogy egy függő és a hozzátartozó a közös szlogenje az legyen, hogy „közösen vagyunk benne, közösen jövünk ki belőle”.

Elsőre egy hozzátartozó akár gondolhatja azt is, hogy már hogyan lehetne az, hogy „közösen vagyunk benne”, hiszen „nem én vagyok a függő”. Valóban, a szerfüggő nem ő. Viszont függővel él együtt évek (vagy évtizedek) óta, így, ha szabad elhatározásából abban a kapcsolatban szeretne maradni, lehet abban szerepe, hogy ez a probléma milyen módon indul el a megoldás útja felé.

Aligha lehet vita tárgya, hogy rengeteg feszültség, vita, továbbá kölcsönös, egymás iránti harag halmozódik fel egy szerfüggő kapcsolatban. Múlt héten azzal kezdtem, hogy milyen stratégiák nem működnek azt illetően, hogy egy szerhasználót motiváljunk a segítségkérésre. Mielőtt a hatékonyabb lehetőségekre térnék ki, kiegészítem az elkerülendő „megoldások” listáját. Nem szokott (és aligha fog) működni az összehasonlítgatás. Például, hogy: „nézd meg a X-et! Na, ilyen a példás apa/társ/férj”. Értem, hogy a hozzátartozó „csak” fel akarja mutatni, hogy vannak követendő minták, vagy hogy milyen jó lenne, ha náluk is olyan lenne a kapcsolat, mint amilyen egy kívülről nézve (!) másik családnál, de az összehasonlítgatással csak a szerhasználati zavarral bíró önbizalmát áshatjuk még jobban alá. Hozzá csak annyi „jut el”, hogy ő kevés, nem elég jó, bezzeg más. Ezzel csak a szégyenét fokozzuk, nem beszélve a tehetetlenség-érzés erősödésével. Együttérzek a hozzátartozókkal, akik csalódottságukban és abból induló panaszos dühük miatt tesznek összehasonlítgatásokat. Kommunikálnak, ahogyan ott és akkor éppen tudnak. Nehéz azonban azt is elképzelni, hogy egy függőnek, aki maga is nagyon gyakran összehasonlítja magát másokkal, annak egy „bezzegezés” pont ne a szégyenét vagy a tanácstalanságát („hogy tudnék én olyan lenni, mint ő”) erősítené fel.

Nem segíti a közeledést a nevelő célzatú kioktatás sem („Hogy lehet így viselkedni?! Tudod mi ilyenkor a normális?! Elmondom én neked.”). Erősítheti viszont az önsajnálatot és a bűntudatot. 

Ehhez kapcsolódik a címkézés „stratégiája”: úgymint „te alkoholista, megbízhatatlan (férfiatlan/nőietlen/alkalmatlan stb.) vagy. A másik címkézése és minősítése „tökéletes” út a címkézettnek a védekezésére, ami aztán átmehet visszavágásba („Miért?!Te mi vagy, elmondjam?! Akkor mondom:…”). És ha ez a dinamika elindul, úgy egy biztos: a két ember közötti távolság csak nő és nő.

Az sem vezet a megoldás felé, ha a hozzátartozó magában tartja érzéseit. Ha inkább belül szenved, és amikor azt gondolja, hogy úgysem tehet semmit. Hallgat, emészti magát, szorong, és egy kiszámíthatatlan és bizonytalanságokkal terhes környezetben próbál egyensúlyozni. Az a kommunikációs rendszer vagy stílus, ami viszont negatívitásba vagy hallgatásba torkollik, az csak a sebeket és a szakadékokat mélyíti. Egy negatív kommunikációs hurok alakul ki, mely aztán csökkenti a közeledés esélyét. 

Kérdése van a függőség kapcsán? Ingyenes ügyfélszolgálatunkhoz bármikor fordulhat kérdéseivel. Két napon belül válaszolunk.

Szükséges hangsúlyozni, amit már előző írásban is megtettem: nem a hozzátartozó miatt állnak elő ezek a helyzetek, nem ő szerhasználó. A hozzátartozónak joga van saját nyugalmához, békéjéhez és biztonságához, továbbá, hogy mindezek érdekében elbeszélhesse azt, hogy mit érez és miben van. Mindezt ítélkezés nélkül tehesse, és „zsűrizés” nélkül hallgassák meg őt. Ehhez persze az is szükséges, hogy a hozzátartozó közlése ne a másikra vagy annak viselkedésére irányuljon, hanem a saját érzéseire. Amikor ugyanis a másikról vagy annak cselekvéseiről kezdünk el beszélni, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy az védekezni fog, szégyenbe eshet, és esetleg hangoskodásba torkollik a folyamat. A feleknek viszont arra van szükségük, hogy beszélgessenek. Ehhez figyelem kell. Néha, amikor az emberek azt hiszik, hogy figyelnek, valójában csak arra várnak, hogy a másik fél abbahagyja a mondandóját. Ezzel szemben a (meg)hallgatás azt jelenti, hogy odafigyelünk arra, amit a másik mond, és elég ideig felfüggesztjük a feltételezéseinket és véleményünket. Azaz jóhiszeműen és a megértés őszinte igyekezetével fogadjuk be azt, amit mond. Hogy valaki figyelmesen hallgatni tudjon, ahhoz meg kell változtatnia az egész helyzetre vonatkozó mentális kereteit. Például, ha egy férj, aki azzal a feltételezéssel hallgatja a feleségét, hogy az „mindig összevissza beszél”, az valószínűleg nem igazán figyel arra, amit neki mondanak. Ha mégis, akkor pedig lehet, hogy olyan bizonyítékokat „hall ki”, amelyek őt „igazolják”. Amikor viszont az emberek azt érzik, hogy az érzéseiket nem hallják meg, vagy hogy érvénytelennek minősítik őket, hajlamosak úgy reagálni, hogy vagy teljesen elzárkóznak, vagy még „hangosabban” próbálják elérni azt, hogy megértsék őket. 

Ami a változtatás felé mutat, ha én- és saját érzésközlésben maradunk. Példa: „Te egy figyelmetlen ember vagy, ez látszik, amikor berúgtál azon a bulin, ott hagytál”. Ebben a közlésben csak „kitalálni” tudjuk, hogy másik mit érzett, amikor „ott hagyták”. Érzésközlés helyett a másik emberről beszélt címkézve. Mi történne, ha így fogalmazna: „Magányosnak éreztem magam tegnap, amikor ott voltunk a buliban, és te annyit ittál”. Ebben az esetben a saját megéléseiről és tapasztalatairól beszélne, ami egyúttal lehetősége annak, hogy a másik megértse, mit is élt át a hozzátartozó mellette. 

Persze az is gyakori, hogy amikor a szerhasználó éppen józan, és minden jónak tűnik, akkor sok hozzátartozó inkább azért hallgat, és nem osztja meg, hogy miként érzi magát amikor a másik „abban az állapotban van”, mert nem akarja elrontani az éppen nyugodt pillanatot. Pedig pont ezek a szertől száraz és nyugodtabb pillanatok a lehetőségajtók, amelyeken be lehet lépni. Olyan időpont lehet ugyanis optimális, amikor az érintett józan, és mindketten viszonylag jó hangulatban is vannak. 

Az, hogy segítséget hogyan ajánl fel egy hozzátartozó, annak is van módja. Nem sajátítjuk el az iskolában, hogy hogyan is kell és lehet ítélkezésmentes és problémamegoldó támogatást felajánlani; mi annak a módja és szavai. Ezért is érdemes segítséget kérni. Mert ez nem kell tudni, de el lehet sajátítani. Hivatásos segítők – többek között család- és addiktológiai konzultánsok – lehetnek abban az érintettek segítségére, hogy miként lehet tudatni a másik emberrel, hogy hajlandóak vagyunk együttműködni, és közösen keresni a megoldást. Más-más a felelőssége és cselekvési köre a változásban egy szerhasználónak és egy hozzátartozónak. Egy hivatásos segítő pont abban tud segíteni, hogy ezek a „másságok” felismerésre és gyakorlásra kerüljenek. És máshogy kommunikálunk és közeledünk férjként, feleségként, barátként is, mint anyaként vagy apaként. 

Rengeteg eszköz áll rendelkezésre, a hozzátartozók sincsenek egyedül. Aki segítséget kér, az magáról gondoskodik. 

A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.