Nehéz a megbocsátás. Sokszor nehezítheti a változást és a problémáktól történő elrugaszkodást, hogy folyamatosan a múltba gondoljuk vissza magunkat.
Ez annyit jelent, hogy például azon filózik az ember, hogy most amikor már látja miben is volt egyes szituációkban, mit is csinált vagy okozott másnak és magának, most már mennyire másként cselekedne. És azt a bizonyos jelenetet vagy eseményt jó párszor el is gondolja. Minél többször teszi ezt, egyre jobban haragszik magára azért, amit ott és akkor tett, vagy ahogyan viselkedett. Ennek aztán következménye az, hogy egyre feszültebb lesz, és egyre negatívabban látja magát.
Olyan gondolatok is járhatnak a fejében, minthogy „soha nem fognak nekem megbocsátani”, „erre mindenki emlékezni fog”, vagy „örökre bélyeg marad”. Magyarán nem mások gondolkodnak arról, hogy mit csinált x hónappal vagy évvel korábban, hanem ő gondolkodik arról, hogy mások mit gondolnak. A stressz és a feszültség addig-addig erősödnek aztán benne, mígnem valamilyen csillapítóra lehet szüksége. Ez utóbbi aztán lehet valami szer, vagy a vásárlástól kezdve az órákon át tartó telefonpörgetésen át a pornónézésig számos viselkedés.
Mindennek a háttere az, hogy az ember rálát a múltbéli tetteire. Ahhoz, hogy ezt megtehesse belső elmozdulásra volt szüksége, azaz, hogy lássa tettei hátterét, okait, és azok lefolyását, majd pedig következményeit másra vagy saját magára nézve. Másképpen fogalmazva: nem csak önkritikus magával szemben, hanem önreflexív is. Akiben ez még kevéssé van meg, az nem fog különösebben sokat morfondírozni azon, hogy egy-egy múltbéli tette gond-e vagy sem. Az mindig talál magyarázatot arra, hogy miért volt joga valakinek azt mondani, amit; miért volt joga, úgy viselkedni a szer hatása alatt ahogy; miért nem probléma, hogy hazudott a másiknak; miért volt neki indoka arra, hogy az ígéreteit megszegje, stb.
Kérdésed van lelki egészség témában? Ügyfélszolgálatunk ingyenesen két napon belül válaszol.
Aki tehát hárít, nincs felelősségvállalásban, és nem kíváncsi saját negatív döntéseinek és lépéseinek hátterére, az mindig talál magyarázatot. Ezek a magyarázatok az embert azonban a legritkább esetben nyugtatják meg, sokkal inkább feszült belső mantrázást eredményeznek, mondogatja magában, hogy neki mennyire igaza van. Ilyen esetekben könnyű a „megbocsátás” magának, hiszen nem követett el semmit rosszat – gondolja ő.
A probléma mindezzel csak az, hogy így nem jut közelebb az ember ahhoz, hogy miért is bánt meg másokat, amikor valószínűleg nem célja, vagy hogy miért viselkedik úgy, ahogyan nem szeretne – aztán mégis. Azaz blokkolja a saját maga „működése” iránti kíváncsiságot is, és amíg ezt teszi, addig ismételni is fogja azt.
És van az, amikor már rálát arra, hogy azon lépései, döntései vagy cselekvései mögött, amelyeket legszívesebben elfelejtene, vagy legalábbis szégyennel, bűntudattal járnak, azoknak mi volt a háttere. Hogy például, amikor megsértett valakit, akkor valójában magát érezte kevésnek. Amikor inkább az alkoholt vagy a füvet választotta, és ezzel ott hagyta a barátait a buliban, akkor „csak” magányosnak érezte magát. Vagy amikor kiabált egy vitatkozás során a feleségével, akkor már rég nem a másikra volt dühös, hanem saját magára, és főleg attól félt, hogy most már betelt vele kapcsolatban a pohár, és elválnak tőle. Hogy amikor belehúzott az adott estébe az ivással, akkor annak szégyenét kívánta csillapítani, hogy szerinte már mindenki látja, hogy gondja van az alkohollal.
Szóval, ahhoz, hogy a múltra rálásson, ahhoz egyfajta távolsága van szüksége a hamis hiedelmektől (ezekről itt), és közelségre saját magával kapcsolatban. Az ember pont azért lát rá saját tetteire, mert már látja, hogy van alternatíva hasonló helyzetekben. Ismerős lehet a fordulat: „ha én ezt tudtam volna”. Ha tudta volna, nyilván másképp cselekszik – de nem tudhatta. Ott és akkor ennyi állt rendelkezésre. Most, amikor már rálát a (nem) kívánatos cselekvéseinek hátterére, most már nyilván másképp cselekedne, és másképp is fog. A múlton változtatni nem tud, de lehet abból tanulni. Ahogyan a jelen és a jövő is lehet az övé.
És mint az írásom elején kezdtem, ezek a felismerések gyakran hoznak nehezebb perceket. De ez már a haladás jele, hiszen az érintett pont akkor kezd el rágódni a múlton, amikor már látja, hogy vannak alternatív cselekvései lehetőségek. Valóban, ellentmondásos egy helyzet, de ez az ismétlésnek, illetve ugyanazon hibák elkövetésének a megszakítási lehetősége.
Ugyanakkor együttérzek azokkal is, akik most azt mondják, nem ilyen könnyű ám ez az érzés. Elismerem. Annak elfogadásához, hogy a szégyenkezés nem ad hozzá a belső növekedéshez, ahhoz türelem kell. Addig is talán segítő gondolat lehet az, hogy az, hogy valaki valami rosszat tett a múltban, az nem jelenti azt, hogy ő maga lenne rossz.
Mert az, hogy valaki magát rossznak látja, az még senkinek sem segített a változásban. Egy ember több annál, mint amit a múltban tett, és több annál, amit a függősége neki megengedett. Hogy ezt maga is lássa, ahhoz szakítania kell azokkal a függőségi gyakorlatokkal, amelyeket a szégyent okozzák.
És a szégyenről lehet beszélni. A segítségkéréssel a szégyen is visszaszorul.
A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
