Hetente jelentkező sorozatunk mai részében Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns egy gyakori beszélgetési fordulat mögé néz, hogy kiderüljön: lehetséges-e változtatni már azelőtt, hogy a mélypontra jutnánk.

„Hát…amíg nem jut el a mélypontra, addig nem tudsz segíteni” – hangzik el ez a mondat gyakran a hétköznapi beszélgetésekben olyanok részéről, akik ezzel akarnak segíteni egy másik embernek, akinek valakije valamilyen függőségben érintett. Értem, és hamarosan ki is bontom ennek a mondatnak a háttérét, előzetesen annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy ezzel a mondattal megnyugtatni nem nagyon tudunk senkit.

Kezdjük azzal, hogy azok,

akik valamilyen szerhasználati vagy viselkedési zavarban szenvednek, rengeteg elhárító mechanizmust tarthatnak fenn maguk körül.

Bagatelizálják, „megmagyarázzák” a használatot, hivatkoznak olyanra, hogy nem lehet gond, amíg munkájuk van, vagy amíg senki nem jelzi feléjük, hogy gond lenne. Mutogatnak a másikra, hogy az többet iszik, sőt, annak még a hangulata is megváltozik, kiabál olyankor a családjával. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ilyen érintettek folyamatosan kitérnének a szembesülés elől. Van, hogy egy-egy esemény begyengíti ezeket az elhárító mechanizmusokat. Ilyen lehet egy, az egészségügyi állapotban bekövetkező ideiglenes romlás, egy munkahelyi fegyelmi, átmeneti elköltözése egy hozzátartozónak, a kapcsolat eseti szüneteltetése, az egymást követő másnaposságok kibírhatatlan nyomasztó hangulata, a pénzzavar, vagy akár a határidők árnyéka. Ilyenkor az érintett akár vissza is vesz, szüneteltet, fogadkozik, tisztítókúrába fog. Idővel azonban, ahogy elvonulnak a borús felhők, újra megengedni magának a kieresztést. És jellemző módon ilyenkor hamarosan visszatér a régi ritmus, az ismerős fogyasztási szokások, és velük az ismétlődő elhárítások.

Ilyenkor szokták azt mondani az emberek a másikról, hogy „megértelek, de nem tudsz neki segíteni. Le kell érnie a mélypontra”.

Mit jelent a mélypont?

Nagy általánosságban az egy olyan fordulópontot jelent, ami az alkohollal kapcsolatos problémák tetőzését jelentik. Ahonnan „már nem lehet tovább jutni”. De honnan ne lehetne tovább jutni? Onnan, ami az adott egyén számára az alkohollal összefüggésben folytatott életet folytathatatlanná lesz. Ez minden érintettnél mást és mást jelent. Valakinek egy jelentős vagy tartós egészségügyi állapotromlást, egy válást, egy munkahely-elvesztés, egy rendőrségi ügyet, de számoltak be ilyenkor halálélményről, és társ elvesztésről is. A sor folytatható lenne, mert az egyénenként változhat, hogy a mélypont kinek mit jelent. Azért, mert az egyik ember „így” érte el vagy élte meg mélypontját, az nem jelenti, hogy másik is úgy fogja.

Ha kérdéseid vannak, segítségre van szükséged, a Hóvége ügyfélszolgálata várja az üzeneted! 

Újra hangsúlyoznám, hogy

a mélypontra érdemes fordulópontként tekinteni, ami után a probléma elfogadásának, a változás szükségének és a józanságmunka megkezdésének erősödése és gyakorlata következhet.

Ezen a ponton vissza is érkeztünk a nyitóidézethez, és azzal a kérdéssel kapcsolódnék hozzá, hogy vajon meg kell-e várni a mélypont elérését ahhoz, hogy legyen az emberben egy olyan csillapíthatatlan érzés, hogy „én ezt az életet nem tudom tovább így folytatni”.

Természetesen nem kell megvárni

Nem, mert súlyos árat lehet azért fizetni, a mélypont elérkezik. Attól, hogy valaki tegnap este még hazaért részegen a biciklivel, az nem jelenti azt, hogy péntek este is minden autósnak helyén lesz a reflexe és észreveszik, amikor nem stabil a nyergen. Attól, hogy a főnök elnézte a tegnapi betelefonálást, hogy „ételmérgezés” miatt nem tud bemenni, az nem azt jelenti, hogy 4 hét múlva is elnézi, tekintettel arra, hogy 1 év alatt ez lesz ötödik „hirtelen” betegség. Attól még, hogy a társa hazaérkezéskor nem szól rá, az nem jelenti azt, hogy magában nem gondol arra, hogy nem bírja tovább. És attól, hogy nincs májzsugorra utaló jel, az nem jelenti azt, hogy nem lesz daganatos betegsége.

A mélypontra várás tehát gyakran a súlyos és visszafordíthatatlan dologra várás. A mélypontnál tény, hogy már nem működhetnek az elhárítások, de ott már gyakran valami más sem úgy működik, ahogyan azt érintett szeretné. A mélypont komoly veszteségek feltorlódása: ezek elszenvedése nagyon megterhel egy embert anyagi, érzelmi, lelki és morális értelemben.

Nem érdemes ezért várni arra, hogy „annál jobb lesz, minél rosszabb” (ahogy egy Kontroll Csoport zenekar egy sorában van). Ez a függőségre sem igaz. 

Szemben a tévhittel, a függők nem irracionális emberek, tisztában vannak ők azzal, hogy mennyi költsége van a függőségüknek. Az, hogy (még) megúsznak dolgokat, az rengeteg befektetett energiával jár: füllentés, magyarázkodás, reménykedés, hogy megússza, szégyenkezés, bűntudat, fájdalom stb. Ezek az idő előrehaladtával csak halmozódnak. A tanakodással – hogy kell-e segítség vagy sem; vagy hogy mekkora is a gond – csak a költségek és a kockázatok nőnek. Nem is csak nőnek, hanem duzzadnak is.

A mélypont tehát valójában nagyon is közel tud lenni

Komoly tévhit az, hogy a dolgoknak (még) rosszabbra kell fordulniuk ahhoz, hogy aztán jobbra forduljanak. Nem csak a mélypont lehet az előfeltétele a változásnak és a józanságnak. Minél többet várunk, annál több fizikai, anyagi és mentális kár keletkezik, melyek helyreállítása még több energiát vesz majd igénybe. 

Meg tudom érteni, ha valaki lamentál, bizonytalankodik. Gyakran a szégyen és a félelem azok, amelyek megakadályoznak az embereket, hogy segítséget kérjenek. Abban a hamis hiedelmében vannak, hogy a megbélyegzés vagy az elítélés lesz az, amit megtapasztalnak a világ részéről. A világ sokszor szúrós hely is, ám

aki szerhasználati zavarral vagy bármilyen viselkedéssel összefüggőségben segítséget kér, az elfogadást és figyelmet tapasztal.

Egyúttal hatalmas lehetőséget is kap. Lehetőséget arra, hogy minimálizálja azokat a kockázatokat, melyek a segítségkérés elmulasztása esetén a mélypontra várás közepette csak hatványozódnának. Amíg nem cselekszünk, hanem elhárítunk, vagy várunk, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak (nem fognak maguktól megoldódni), addig csak a szégyenünket erősítjük, és a félelem szintjét emeljük. 

A halogatással, a misztikus mélypontra várással nem csak az időt toljuk ki, hanem a lehetőségét is annak, hogy megelőzzük mindazt, ami a folytatással jár. És a „jár” kifejezését szándékoltan nem feltételes módba tettem, mert a negatív következmények nemcsak járhatnak, hanem bizonyossággal jönnek is. Több vagy kevesebb, de mindenképp halmozódó módon.

Minden ember megérdemli, hogy ne jusson el a kaotikusság számára legnyomasztóbb fokára. Ez a mélypont. Minden helyzet sajátossága, hogy lehet még annál is rosszabb. Ne várjuk meg míg a mélypont a lehető legrosszabbat jelenti, akár a halált! Igenis van az embernek addig is befolyása és lehetősége, hogy megfordítsa a dolgokat, elindítsa a változásokat. Nem kell nagy változásokkal kezdeni, nem kell azokról úgy gondolkodni, mint valami lehetetlen küldetés. Kis apró, komfortos lehetőségek elérésének egymásutánja a változás.

A mélypontra várni – a rosszabbra, a súlyosabbra várni – egyáltalán nem az az élet, amit az ember élni akar. Az nem tud teljes élet lenni.

A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.