Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns a függőségekkel foglalkozó sorozatunk új részében a részeg apa és anya képével foglalkozik: mit lát a gyerek ilyenkor?

Vártam apát az iskola előtt, 3-ra ígérte. Hétfő, szerda az övé, többi anyué, pénteken egyedül szoktam hazamenni. Mindennap még nem engedik meg, de péntekenként már egyedül mehetek haza. Ilyenkor kicsit izgulok, még jobban szeretem, ha apuval vagy anyuval együtt megyünk haza. Vártam tehát apát, már 15:05 volt, gondoltam késik. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjam, hogy néha késnek a buszok, kisebb koromban, amikor otthon autókkal játszottam, én is gyakran csináltam közlekedési dugókat. 15:10 apa még sehol, de nem izgultam, beszélgettem addig az osztálytársaimmal, meg az ő szüleikkel. 

Negyed négykor már picit féltem. Már majdnem mindenkiért jöttek, apa még sehol. Féltem, hogy itt hagytak a suli előtt. Aztán féltem attól, hogy történt valami apával. Aztán féltem, hogy nem tudom, hogy most mi van. Mi történt? Mi történik? Jön-e értem? Elinduljak egyedül? És ha jön, és nem talál itt? És ha valami történik velem? Én csak pénteken szoktam egyedül hazamenni, de akkor eleve korábban, 3 óra nekem már veszélyes, sok ember van már ilyenkor az utcán. Egyik lábamról a másikra álltam – erre mondaná apu, hogy toporogtam. Nagyon egyedül éreztem magam. Itt hagytak, elfelejtettek?! Nem mertem sírni, de már nem tudtam magamban tartani. Könnyeztem. Mi lesz most?! Mi lesz most velem?! 

Fel se mertem nézni percekig, ne lássák mások a könnyeim. Félre is húzódtam a bejárattól. A fal felé álltam, és törölgettem szemem. 

Egyszer csak hallom apu hangját: „Hahóóóó, sziiijaaaa. Itt vagyok, megjöttem!”. Felnéztem, megörültem, ahogy tudtam megtöröltem a szemem, ne lássa apu, hogy sírtam. Odafutottam hozzá, kinyújtottam kezem, jajj de jó, hogy jött értem. 

Rám nézett, és hangjában némi szigorral kérdezte: „Hát te?! Te sírtál?! Minek?!”. Nem válaszoltam, csak nyúltam a keze után. Elértem, nyirkos volt, de apu keze volt. 

„Azt hittem, hogy itt hagytál”. // „Dehogy hagylak itt, csak késtem, be kellett ugranom még egy helyre”. // „Milyen helyre?” // „Milyenre, milyenre, fiam?! Ahova a felnőttek járnak” – mondta apám, majd kissé megszorította a kezemet, és felgyorsította a lépteit. Én pedig nem kérdeztem többet milyen helyre ugrott be, és nagyjából 5 év múlva tudtam meg, hogy az a felnőttes hely: a kocsma, részeg apa.

Ezt ott és akkor még nem tudtam, csak 5 év múlva, több mint kéttucatnyi apa-késés után. Mert apa nemcsak a suli elöl késett el. Elkésett a farsangról, a futóversenyemről, a karácsonyi ünnepségről, vagy a nyaralás alkalmával amikor elment venni valamit a strandon, aztán utána a megbeszélt helyet és időt is elvétette. 

Sok minden közös volt ezekben az elkésésekben: például az apa rácsodálkozása, hogy miért vártunk rá, mondta, hogy jön. Aztán az is közös volt, hogy amikor a késés szóba került, akkor mindig dühös lett és kiabált. És közös volt a szag is, ami a szájából jött. Mire 18 évesen elköltöztem otthonról bőven különbséget tudtam tenni a bor-, a sör- és az Unicum szájszaga között. Én ezt vittem magammal a fiatal felnőtt korba. És sok minden negatív következményt, amire csak évtizedek múlva derült fény.

***

Anyu olyan furcsa mostanában. Néha nagyon kedves, büszke rám, simogat, és együtt tanulunk. Máskor olyanokat mondd, hogy „de jó lenne, ha nem kellene miattunk 2 állást vállalnia”. Máskor meg azt, hogy „ha mi is normálisak lennénk, akkor talán ő is nyugodtabb lenne”. Ezeket ilyenkor nem tudom, hogy kinek mondja, mert sem én, sem a tesóm nem bántottuk, nem is szóltunk hozzá, hirtelen egyik pillanatról a másikra történik ez. Aztán ilyenkor iszik is. Elővesz egy üveget a konyha egy szekrényéből, vagy a tisztítószerek mellől. Ha hangosabban kiabál, akkor üvegből iszik, de inkább kiönti kisebb pohárba. Néha narancsot is tesz hozzá. Fura, én soha nem innék így narancsot. 

Ilyenkor néha úgy érzem, hogy valahogy segítenem kell neki. Ül, néz maga elé, és iszik. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kellene csinálnom, a tesómat nem tudom megkérdezni, ő nagyon keveset van itthon, mióta összevesztek anyuval az „üvegeken”. Nem tudom milyen üvegeken, de én ilyenkor csak várok, hogy anya mond majd valamit. Volt, hogy elaludt a konyhában, ilyenkor felébresztettem. „Mi van máár?” – kérdezi, de nem tudom, hogy mit kellene válaszolni. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy van, amikor beszélek hozzá, de mint aki nem hallja, amit mondok. Néz maga elé, rám is néz néha, mosolyog, legalábbis arca mozog, de csak néz és bambul. Ilyenkor sem tudom, hogy mit kell tenni. Én azért beszélek tovább, elmondom mi volt a suliban, folytatom a lecke felmondását, de aztán egy idő után én is csendben maradok. Ülünk a csendben. Néha félek ilyenkor. De nem anyutól. De néha tőle is. Meg hogy nem tudom mit néz annyira, amikor nem válaszol.

***

Ha kedd vagy szerda, akkor BL-meccs. Nagyon várom már ezeket a napokat, ilyenkor tovább fennmaradhatok, és apával nézzük a meccset. Szereti apa is a meccseket, én meg aztán főleg. Ilyenkor felveszem a mezeimet, szurkolónak öltözök. Apa nem öltözik be, ő csak leül. Elején még bele-bele kiabál, ő is drukkol. A meccsek alatt, ahogyan ő mondja, „ciccent egyet”. Ez azt jelenti, hogy sört iszik. De mondta, hogy ő csak zöld dobozosat iszik, mert a Fradi zöld, nehogy már más színű dobozból igyon. Szerintem ez vicces. Meg szeretem, hogy apa is annak szurkol, akinek én. Sajnos, a Fradi nincs a BL-ben, de azért nézzük a Bajnokok Ligáját. Amikor apa ciccent, akkor olyan erősnek látom. Ahogy „begyűri a dobozot” – ő szokta ezt mondani, amikor megiszik egy sört. Mivel már tudok számolni, így tudom, hogy olyan 4 vagy 5 zöld dobozosat iszik meg egy félidő alatt. A második félidőt általában már nem nézhetem, későn van, mennem kell aludni. Gyakran apa sem nézi a második félidőt, mert elalszik már az elsőben. Ilyenkor anya mondja, hogy „láthatóan nem a meccsel kezdted ma sem”. Nem tudom, hogy mit nem a meccsel kezdett, hiszen együtt kezdtük nézni. Az is történt, hogy nyáron a VB-döntő második félidejében apa felállt, és elesett. Csak úgy. Nem tudom mitől esett el, mert szerintem ő erős. (Ekkor még nem tudtam: részeg apa.)

***

Három életképet olvashattak, melyekben legalább három közös pont van: egyrészt egyik sem fikció, hanem tömegesen tapasztalható élethelyzet. Másrészt mindegyikben jelen van az alkohol. Harmadrészt – és jelen esetben ez most a legfontosabb – mindhárom esetben a gyermek szemével tapasztaljuk meg a helyzetet. Részeg apa vagy anya.

És mit tapasztaltunk meg, pontosabban a gyermek? Bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot, az egyértelműségek és a kapcsolódások elvesztését. Biztonság helyett annak megélését, hogy akinek (apa, anya) számára azt kellene nyújtania, az „nincs jelen”, az késik, az néz maga elé, dülöngél, elalszik. Hogy a gyerek beszél hozzá, de a szülő nem hallja. Apa- és anyaképe, és a hozzájuk kapcsolódó megélések elveszítik bizonyosságukat, hiszen a gyerek szemével nézve apa és anya állandóan változik, hullámzik. A gyermek nyújtaná kezét, de a szülői kéz eltávolódik tőle, vagy hogy megérintésre kerül, az érzés nélkül van csak ott.

A gyermek ilyenkor magára marad, egyedül lesz, megtanul nem érezni, nem magyarázatot adni. És magára marad fájdalmával. Ez számára felnőttként komoly kihívásokat fog okozni, amikor a nyugalmat és a biztonságot keresi, és abban, hogy miben látja és tapasztalja ezeket meg. Szenvedélybeteg gyermekeként felnőni gyakran az elveszett gyermekkort jelenti. Hogy ez mit jelent arról két videó, és egy, a segítségkérésben segítő link: itt, itt és itt.  

A változás kulcsa a szülők. Ne hagyják magukra a gyermeket, és az ehhez is kell, hogy ne hagyják magukat sem egyedül a problémával. Ne legyen elveszett a gyermekkor attól, hogy a szülő tévesen azt gondolja, hogy ő is elveszett, vagy mert azt szeretné gondolni, hogy nincs probléma.

Az elefánt ugyanis bent van a szobában: részeg apa vagy anya. Csak a felnőtt tudja azt kivinni. A gyerekük számítanak rá, csak rájuk számítanak. 

A szerző addiktológiai konzultáns