Meccsnézés alkohol nélkül – új sorozatunk második részében Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns saját élményeiről ír, de sokunkat érintő témát boncolgat: szurkolni megyünk vagy inni? Az első rész a napindító felesek problémájáról ide kattintva olvasható.
Meccsnap volt, kiváló időjárási körülményekkel. Minden adva volt az élményhez, ráadásul válogatott mérkőzés, még azzal sem kellett számolnom, hogy szurkolói „összeakadások” lesznek, most mindenki egy család, és egy tábor. Így készültem én is a meccsre. Jó kedvem volt, épp Covid utáni kijárás-lazítás. Munkámmal elégedett voltam, sikereim voltak benne, párkapcsolatban voltam, életem égboltján nem látszottak felhők. Már csak a válogatottnak kell nyernie, és teljes a nap.
Ráhangolódásra készülve
Barátaimmal a stadion környékén találkoztunk, jó egy órával a kezdés előtt. Egy kis meccs előtti „hangolódás”. A ráhangolás pár dobozos sört jelentett, folyamatosan ki-be járt valamelyikünk a benzinkútra, ciccentek a dobozok, nőttön-nőtt a várakozás a 90 perccel kapcsolatban. Váltottuk a világot, jelesül elemeztük az esélyeket, hiszen 10 millió szövetségi kapitány országának megfelelően mindegyikünk jobban tudta mit kellene csinálni, mint maga a kapitány. Lassan be kellene menni a stadionba, és mivel bent sor lesz a büfénél, még egy sört kéne venni. Meg még egyet zsebbe, a beengedésig úgyis elfogy.
Amint beértünk, egyikünk rá is startolt a büfére, rögtön hozott még ötöt, mindenkinek legyen egy. Ez még az az időszak volt, amikor a kiszolgáló egységekben nem volt az a megoldás, hogy „felfűzve” lehessen elhozni többet, így különös egyensúlyozási képességek kellettek, hogy mindenki söre épségben megérkezzen. Megjött, vele pedig a nyugalom is: jól van, van sör. Az első félidő erős szurkolásban telt, viszont a 40. perc környékén már készülődni kellett, szünetben ugyanis megrohamozzák a büfét, és „hogy lesz így sör”?!
A második félidőre kiscsapatunk feltankolt, megnyugodtam: kettő biztosan jut nekem is a következő 45 percre. Szülővárosom sportriporterét idézve, „sípjába fújt a bíró, útjára indult a labda”, elindult tehát a második félidő, hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Na de?!
Meccsnézés alkohollal: milyen volt a második félidő?
Nem tudom. Nem emlékszem rá. Mi lett a végeredmény? Fogalmam sincs. Jó volt-e a meccs, voltak szép megoldások? Biztosan, de én nem láttam őket. Pedig ott voltam, szurkoltam, kommentáltam, hangoskodtam. De a második félidőből semmi sincs meg, és most már tudom, hogy az elsőből se sok.
Ez az „élménynek” nem nevezhető meccslátogatás sok éve volt, a következményei viszont a jelenbe, és a jövőmbe is elérnek. Másnap ugyanis már éreztem, hogy nincs hova hátrálnom magam elől. Hiába volt szép az idő, éreztem, hogy rendben van a munkám, az életem, a céljaim, élvezhetném az életet, valójában ezek csak elfedték, de nem tudták felülírni azt, aki vagyok: alkoholbeteg.
Mi az, ami rendben volt?
Így visszaemlékezve is rám szakadt a stadiontömeg moraja: hogy benne állok, mégse hallok semmit. Rám szakadt a szégyene, hogy ott voltam, de valójában nem tudtam, hol vagyok. Az emlék, hogy mosolyogtam, kiabáltam, drukkoltam, de valójában egyetlenegy hangra vagy rigmusra sem emlékszem.
Ami megvan: a szorongató szégyen. Meccsre mentem, élvezni akartam az életet, a pályát, a csapatot, hogy egyek legyünk a válogatottal, de ebből csak a másnapi szégyen, a magány és az önmagam iránti harag maradt.
A mindenért mentem, a semmit hoztam haza
A következő héten segítséget kértem, illetve a már zajló terápiás folyamatomban is napirendre vettem a problémát. A velem szemben ülő segítő már várta, hogy felvessem, tudta, érezte, hogy meg fogok ide érkezni. Hosszú, ám izgalmas az út, amin járva azóta az alkoholizmusom hátterét megismertem, majd pedig elkezdtem foglalkozni annak feldolgozásával. Az eddigi életem legjobb döntése volt ez az elindulás.
Azóta sok minden történt velem és bennem, és a sok közül csak egy dolog, hogy azóta emlékszem a mérkőzésekre. Stadionélményeim már a fociról és a táborról szólnak. A meccsre indulás várakozása nem a valóságból való kimenekülés, nem is a lappangó gondok elfeledtetésének reménye, hanem a meccsek izgalma. Gyerekként indultam el így meccsekre, és ma megint tudok úgy izgulni, mint egy gyerek. De már felnőttként teszem ezt, és élvezem is minden percét.
Ebben csak segít a józanság, és nem akadályoz az, hogy körülöttem isznak. Sokak hamis hiedelme, hogyan tudnak majd a meccsen józanok maradni, hiszen ott mindenki iszik?!
Mikor ezt a kérdést feltesszük, akkor csak az evidenciát hagyjuk figyelmen kívül. Egy csapatot nem az alkoholnak vagy kábítószernek köszönhetünk, nem a szer adja a vele való azonosulást, hanem az már ott van bennünk. Viszont részegen mindezt nem tudjuk átélni, a szemünket eltakarja az alkohol, és bár a pálya felé nézünk, de a finomságokat, és azt amire érdemes lenne emlékezni, csak a meccs visszanézésből tapasztaljuk meg ülve a szégyenben, és a „hol voltam én akkor” érzésében. Milliók tapasztalata, hogy lehet meccset élvezni józanul, és lehet is nemet mondani a kínálásra.
Meccsnézés alkohol nélkül
És gondoljunk másokra is, hiszen például a meccsre apukák gyakran gyermekükkel járnak. Képzeljük bele magát annak a gyereknek a helyzetébe, aki egy stadiontömegben tényleg átélheti és kifejezetten erősen azt, hogy az apjára van bízva. Sok idegen, sok esetben ittas, üvöltő, gyakran indulatos és káromkodó felnőtt között ül vagy áll a kisfiú vagy a kislány. Egy ilyen izzadós, hangos, a gyermeki érzelmektől sok tekintetben idegen közegben különösen fontos, hogy számíthasson az apja biztonságára, védelmére. És ezért képzeljük el annak gyermeknek a lelkét, akinek az apja egyike ezeknek a hömbölgő, már kásásan kiabáló, bizonytalan mozgású embereknek.
Biztonságban érzi-e társaságában magát ez a gyerek? És ez a felnőtt tud-e, van-e még abban az állapotban, hogy bármilyen váratlan lelátói esemény alkalmával megvédje, megóvja gyermekét?
Mindkét kérdésre határozott „nem” a válasz. Az a felnőtt, aki magára sem tud vigyázni (márpedig a részeg, illetve a meccsen folyamatosan italozó embereknek erre sörről sörre csökken az esélyük), az a rábízott, koránál fogva érzelmileg és fizikailag sérülékenyebb gyerekre sem tud vigyázni. Talán azért is, mert sok ilyet láttam, de kevés szomorúbb képet tudok elképzelni annál, mint amikor csapatsálba és mezbe öltözött gyerek fogja részeg apja kezét kifele a stadionból. A gyerek vezeti tulajdonképpen az apját, vigyázna rá, de nem tud, sőt, inkább azt kéri kimondatlanul is, hogy „vigyázz rám”. De ennek biztonságát csak a hazaérkezés tudja megadni. A gyermek addig szorong, feszült, és remél.
Talán hazaérnek valahogy
Érdemes kitérni az otthoni meccsnézés díszleteire is: nem kell ugyanis elmenni a stadionba ahhoz, hogy valaki berúgjon. Megint egy ismerős mondás: „Leülök otthon meccset nézni, ilyenkor megiszok pár sört.”. Az a „pár” már beszédes is lehet. 2? 3? 8? Valójában a meccsről szól a meccsnézés, vagy a lerészegedésről? Ha valakinek már a meccsnézésre készülve, a sör jár az eszében, akkor az már megszólaltathatja benne a vészcsengőt. Ha este, hogy meccs lesz, nem az összeállításon, nem az esélyeken gondolkodik, nem a találkozás öröme hajtja, hanem az, hogy hol veszi meg stadionba menet a sört, meg hogy legyen nála kártya, ha ne adj isten elfogy a készpénze, akkor érdemes leülni egy pillanatra, és elgondolkodni miben is van.
Az ember imádja a csapatát, de miért van az, hogy minden meccsnézés a részegségig megy. Vagy „minden haverokkal megnézzük meccset” programja a „látástól vakulásig” tapasztalatával jár.
Azért, mert mindenki így csinálja, attól még lehet neki problémája az alkohollal. Sőt, mindenki másnak is lehet gondja. Gondolom gyerekként, mikor beleszeret valaki egy csapatba és poszterként kiteszi a falára, akkor nem egy sörösüveget tesz ki, hanem a kedvenc játékosaiknak örül.
Az, hogy mindenki csinálja („mások is isznak a meccsen”), az csak hárítás. Ezzel hárítja el magától a mellettünk álló is, meg az amellett álló is. Mármint azok közül, akik nem tudnak kontrollt tartani az ivásban, akiknek másnap a meccsjelenetek csak visszanézésből vannak meg.
Szurkolónak lenni, csapathoz tartozni a világ egyik legjobb dolga
Elmondhatatlan, azt meg kell élni. Az tudja igazán megélni, aki a meccset éli meg. Aki úgy érzi, hogy ebben neki gondja van, ne adja fel, van megoldás! Megannyi önsegítő csoport, addiktológiai konzultáns és addiktológiai szakrendelés várja azokat, akik úgy érzik beszélnének erről, akiknek gondot okoz az, hogy több időt töltenek a büfében, mint a lelátón.
Meccsnézés alkohol nélkül? Igen. Ne vegye el az alkohol a meccsnézés élményét, a gyerek biztonságát, a valahova tartozás örömét!