Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns írása lapunk alkohollal és szerencsejátékkal foglalkozó új sorozatának első része. Ebben a szerző az ivással kapcsolatos olyan gyakori mítoszokat veszi végig, amikor a mindennapos alkolholizálásra keresünk mentséget.
Kövesd a Hóvégét, hogy ne maradj le a folytatásról, ami október 20-án jelenik meg!
Te hallottad már ezeket a mondatokat?
- „Reggel iszom egy pálinkát, és már indul is a nap.”
- „Napindítónak kell valami gyorsító. Mióta az eszemet tudom, nem volt belőle gondom.”
- „Meló előtt bekapok valamit, senki nem fogja érezni rajtam.”
Esetleg mondtad is valakinek? Magadnak?
Tegyük ezt most félre, és nézzük meg, mennyire igazak ezek a magyarázatok!
Beindul tőle a nap?
Rossz hír: a nap nem attól indul be, hogy valaki megiszik-e egy pálinkát. A munkaidő nem akkor kezdődik, hanem van neki egy kezdése: például 8 óra. A gyerek iskolai becsöngetése sem a pálinka lecsúszásához igazodik, hanem például 8 órakor van. Bármilyen is a munka jellege, az erő sem attól jön meg, hogy lemegy a feles. Nehéz lenne azt a helyzetet elképzelni, amikor valakinek a bicepsze attól durran be, hogy megiszik egy pohárkával. Attól jönne meg a koncentráltsága, hogy bódító hatású szert vesz magához? Mondogathatja persze magának az ember, hogy „én addig világomat nem tudom, míg nem iszok egyet”, de ezzel a mondattal inkább arról a problémáról akar valamit mondani, amit az alkohol elfed. Amire az ember fizikailag vagy szellemileg képes, az már ott van benne. A fizikai és a szellemi ereje senkinek sem az alkoholtól nő meg. Akinek alkoholhasználati gondjai vannak, az ezt másként látja. Ezzel viszont azt is mondja, hogy az ő ereje nem saját magában, hanem az alkoholban van. Ez nyilván nincs így. Az erő nem az italban van, hanem az emberben. Benned, bennem. Mi gondolkodunk, emeljük a félmázsás terheket (és persze a poharat is).
Nincs belőle gond?
„Soha nem volt belőle gondom” – miért is lenne belőle gond, ha valaki (még) nem problémaként tekint arra, hogy szinte minden reggel „gyorsítóval kezd”?! Ha alapértelmezett, hogy anélkül nem tud elindulni a napja, és ezt teljesen normálisnak gondolja, úgy aligha merül fel benne, hogy elvesztette a kontrollt az alkohol felett. Aki maga irányítja az alkoholfogyasztását, az nem csak el tudja képzelni „gyorsító” nélkül a reggelt, hanem meg is tudja cselekedni azt. És nem is egyszer-kétszer, hanem folyamatosan. Ha elképzelhetetlen a reggel „gyorsító” nélkül, és annak hiányában feszültség, „ideges vagyok, míg meg nem iszom az elsőt” érzés van, az egy erős jelzése a szervezetnek, hogy itt már az alkohol az úr, övé az irányítás. Gond tehát van.
Nem érzi senki?
„Úgysem érzi rajta senki” – ez gyakran azzal egészül ki, hogy „ha éreznék, már szóltak volna”. Egyrészt érzik, a munkatársak többsége érzi. Másrészt szólnának, de nem mernek, nem tudják hogyan és kinek. Gyakran gondolja azt a munkahelyén alkoholosan közlekedő ember, hogy nem tűnik fel senkinek, ivott. Hogy biztosan nem veszik észre, hogy a szekrényből fogy a repibor, hogy egyre kevesebb van az üvegben. Azok a kollégák, akik nem szenvednek a használattól vagy az annak hiányában fellépő sóvárgástól, azok ezeket márpedig észrevehetik. Sőt: a másnaposság szagát is érzik. Ami miatt nem szólnak – és legfeljebb egymás között beszélik meg – az csak azért van, mert (még) nem tudják annak a módját, hogyan közöljék. Az érintettnek, a közvetlen felettesének vagy ha esetleg ismerik, úgy a hozzátartozónak szóljanak-e? És ha nem is mondják, attól még zavarja őket. És persze előfordul, hogy az érintettben (egyre) kevésbé bíznak meg, eltávolodnak tőle, mondjuk mást választanak munkapartnernek.
Akkor most mi lesz?
Ha az első bekezdések után most még többen ismernek magukra, vagy hozzátartozójukra, akkor jó ha tudják azt is: van megoldás. A három idézet megvilágítása nem azt a célt szolgálta, hogy ki-ki most érezze magát nagyon rosszul, hanem hogy lássuk, milyen hamisak ezek a mondatok. Mert a valóság ehhez képest az, hogy egyrészt nem az első pálinkától indul be a nap, másrészt volt is már abból gond, harmadrészt a munkakörnyezet észreveszi.
Aki az alkoholhasználati zavar cipőjében jár (hazánkban regisztráltan minden ötödik ember, tehát nem kevesen), az ezzel többé-kevésbé maga is tisztában van, de ott és akkor még könnyebb elhárítania a nyitómondatokkal. És – függetlenül az érintettségtől – azzal is tisztában van mindenki, hogy ezek a mondatok szinte generációkon átívelően itt vannak velünk. Mindegy, hogy 1973-ban, 1995-ben vagy 2024-ben járunk, az első sorokban írt fordulatok a jelen részei. Ez azonban nem annak a jele, hogy vannak örök igazságok, hanem sokkal inkább annak, hogy az alkoholhasználati zavarok és a függőséggel kapcsolatos problémák nem változnak annyit, mint amennyit egy társadalom.
És az ember sem változhat addig, és nem élheti meg, hogy milyen is egy igazi napindítás, hogy valójában mennyi a fizikai és szellemi ereje, továbbá hogy az nem az alkoholtól függ, hanem tőle, amíg az ital ott van a reggelében.
Ha ez a megtapasztalás nehézségekbe ütközik, akkor érdemes, és indokolt ezzel a nehézséggel foglalkozni. Ebben az esetben ugyanis már nem az ember irányít, hanem az alkohol.
Persze, a legkönnyebb most egy „ugyan már” fordulattal felsóhajtani. Ez semmi ahhoz képest, mint nem pálinkával vagy „gyorsítóval” kezdeni a napot. Ám az „ugyan már” sóhaja viszont tartós nyugalmat és békét aligha hoz.
Elsőre nehéz lehet elképzelni, hogy annyi év után immáron nem megy be a „reggeli”, és ebédhez sem „a pohár, na jó, legyen inkább egy korsó” mondata hangzik el. Sőt, „legyen inkább kettő, engedd meg, hogy visszahívjalak, így a korrekt” (egy másik alkalommal írok majd arról is, hogy ez utóbbi korrektség és udvariasság hogyan működik, mint indok az italozásra). Mert gyakran ezekhez a rítusokhoz van partner is. De ez a kör csak annyiban fonja körbe az embert, amennyire az ehhez alkalmazkodik.
Aki vissza akarja szerezni kontrollját a reggele vagy a munkaideje felett, az - ha felhagy az ivással -, nem munkatársat vagy barátot veszít, hanem ivócimborát. Utóbbival a munka csak indoka az italozásnak, nincs más igazi összetartó kapocs.
Aki ezt kezdetben nem hiszi, de kipróbálja (azaz felhagy a munka közbeni italozással), az hamar megtapasztalja, hogy kit veszít el, és kit nem. Kiderül, hogy valójában kire és miért van „szüksége”. Elárulhatom, a barátok maradni fognak.
Apró titkok, nagy szégyenek
A reggeli ivás esetében többről van szó, mint egy jóleső érzésről, azt az is bizonyíthatja, hogy a nyitóbekezdés mondatait gyakran az ember csak magában mondogatja. Azaz, amit tesz, azt valójában titokban teszi. Ha valaki titokban, családja vagy munkaközössége elől elrejtve indítja itallal a napot, az már egy jelzés arra vonatkozólag, hogy valójában, amit tesz, az (szerinte se) fér bele. Mert ha például lassan ébredek fel reggel, ha kell egy kis idő, hogy kinyissam a szemem, és beinduljak, vagy ha kora délelőtt kevésbé vagyok aktív, de később már megy, ezeket mind nem szoktuk szégyellni. Ezeket általában felvállaljuk. Ha azonban reggelente vagy meló közben magunkban ezekre hivatkozva iszunk, ám azt titkoljuk, vagy mindent megteszünk annak érdekében, hogy ki ne derüljön, akkor azt valójában szégyelljük. És érezzük azt is, hogy gond van, és hogy segítség kell. És az van.
A szerhasználati zavar, ismertebb nevén függőség, nem sors. Probléma, ami kezelhető, felismerhető, kimondható és van rá segítség is. Mert a napindítás nem a pálinkáról szól, hanem a vitaminokról, a kiadós reggeliről, a kávé gőzölgéséről. A reggel arról is szól, hogy kialudtuk magunkat, hogy lesz, ami lesz a napban, megoldjuk ahogyan tudjuk. A reggeli gyorsító sem „kétdekást” jelenti, hanem akár csak 10 percnyi testedzést, kis testi felpörgetést. És a munkaidő is a munkára fordított időt jelenti, nem pedig az ital okozta bódultság miatti kapkodást, vagy a titkolozás idejét.
Merre van a kiút ebből?
Kihez lehet fordulni, ha az ember nem akar többet titkolózni, frissen akar dolgozni, és a megannyi rosszat okozó hiedelem helyett a valóságot választja? Fordulhat egyéni segítséghez, felkereshet például egy addiktológiai konzultánst személyesen, vagy akár az interneten. Egy egyszerű Google vagy Facebook-keresés ebben segítségére van. Ha az ember megyeszékhelyen vagy annak közelében él, fel tud keresni egy addiktológiai szakrendelést. Fordulhat olyan barátjához, ismerőséhez is, akiben bízik, és akiről tudja, hogy kapott segítséget, kérheti ossza meg, hogyan indult el ő a változás útján, kihez fordult. Bármelyik irányba indul is el az ember, értő és segítő emberekre találhat.
A „pálinkás jó reggelt” ugyanis valójában nagyon rossz reggel.
Böcskei Balázs
A szerző addiktológiai konzultáns