A szégyen az, ami közöttünk és a segítségkérés között áll, pedig nem vagyunk azonosak a szégyenünkkel, a segítségkérésből pedig semmi rossz nem származik. Csak jó.

„Az alkoholizmus már csak olyan: tudod is, meg nem is” – olvassuk a sort Caroline Knapp Pia című könyvében. Ez a mondat nem egy bántó fordulat, nem is sérteni akar, hanem segíteni. Az, hogy „probléma van az itallal/a fűvel/a szerrel”, az az érintett fejében elég gyakran megfordul. Ez akkor is így van, ha ő ennek a saját környezete felé nem ad hangot. Sőt, gyakran a környezete van abban a hamis hiedelemben, hogy a probléma az érintettet egyáltalán nem foglalkoztatja. 

Pedig foglalkoztathatja is akár, csak éppen a szerhasználati zavar olyan, hogy tudjuk is, meg nem is. Nagyon gyakran a problémával való határozottabb szembesülést a „még nem” működés akadályozza.

Még nem bukott le a munkahelyen; még nem szóltak neki, hogy másnaposan ne jöjjön be; még nem húzódott el tőle a gyereke; még nem csúszott meg a határidővel; még nem ment át a felesége a másik ágyra; még nem fáradt el edzésen.

És a sor folytatható, ez a „még nem” az egyik legnagyobb (érzelmi) csapdája az elmének. A „még nem” nyújtja ki a segítségkérés idejét, a „még nem” maximalizálja a kockázatokat, a „még nem” kelti azt a hamis látszatot, hogy minden úgy van, ahogyan az ember gondolja. Pedig aligha. A környezet, a feleség, a férj, a gyerek is érzékel(het)ik a problémát – természetesen nem mindenki ugyanúgy és ugyanazt. A „még nem” helyett ők valami „igen, megint” hangulatot tapasztalnak meg. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ők erre hangosan reagálnak, vagy ők maguk kérnek saját magunknak – mint hozzátartozó – segítséget. 

Az a pont, ami meghívja az italt, a füvet, a tablettát, a gyerek lefekvése utáni pornónézést vagy a csillapításra vágyó vásárlási ingereket. Ez a szégyen azt akarja, hogy ne nézzünk vele szembe, hanem hogy a szégyent még nagyobb szégyennel fojtsuk le, azaz csináljuk azt, amit eddig. Ami aztán megint szégyent termel.

A „még nem” hamissága olyan álkérdéseket termel, minthogy „miért innék kettőt, ha ihatnék hármat is? Miért hárommal, ha belefér még a négy is?”. Aztán egyszer csak ott áll az ember (és akkor már nem először áll ott), hogy nem tudja megállni, és már azt hajtogatja magának, hogy „semmi okom megállni”. Pedig sok oka lenne rá: egészsége, családja, békéje, gyermeke, tervei, környezete, állása, társa, férje, felesége, szíve, vérnyomása, ízületei, és a mindezekkel gyakran együttjáró szorongás, félelem és feszültség. Mert szorong és fél az ember attól, hogy mi lesz, ha elveszíti az előző felsorolásból bármelyiket az ital vagy a viselkedés következtében? Ez a félelem vagy szorongás aztán csillapítást kíván, azaz pont annak gyakorlását, aminek a következményeitől tart.

Semmi hátrány nem származik a segítségkérésből, csak előny. Jól tudjuk sokan, hogy a függőséggel járó terhek nehezek. A szégyen nehéz. A környezet (sajnos) gyakran ítélkező, nem látja, hogy mennyi bűntudattal, tehetetlenségérzéssel, elveszettséggel és sebzettséggel jár az, ha valakinek rendszeresen valami vagy valaki helyett a szer a partnere; vagy hogy mondogatja magának, hogy mennyire is szereti az alkohol érzését, azt a melegséget amikor issza, és ilyenkor nyugalom járja át, ám közben retteg attól, hogy mindig az alkohol lesz a partner. És tart és fél attól, hogy úgy múlik el az élet, hogy naponta/rendszeresen a szórakozóhelyen ül, hogy ugyanazokat a mondatokat és sztorikat meséli el sokadszorra, hogy másnap a „cimborával” egymást hívogatják, hogy: „Te emlékszel valamire? Remélem nem mondtam vagy csináltam valami hülyeséget”. Megannyi érintett tapasztalata, hogy józanul megbánta azt, amit részegen tett vagy mondott, vagy hogy már azt tapasztalja magán, hogy indok sem kell, hogy lerészegedjen vagy folyamatosan tekerje magának a marihuánával töltött cigipapírt. Téves azonban azt gondolni, hogy az érintettek egy jelentős része magában ezt ne problematizálná.

További kérdései vannak az alkoholbetegséggel kapcsolatban? Segítségre szorul? Forduljon a Hóvége ügyfélszolgálatához, és mi segítünk megtalálni a választ!

A környezettől gyakran nem lehet várni, hogy megadja azt a figyelmességet, amit nekünk kell megadni saját magunknak, ha figyelünk a jelekre. A világ csak annyira tud nyitott lenni ránk, amennyire mi nyitottak vagyunk magunkra. Ha „csak” egy függőnek látjuk magunkat, és akként is szórakozunk, kapcsolódunk és vagyunk jelen az élet különböző tereiben, akkor az egyébként is leegyszerűsítésre és ítélkezésre hajlamos világ sem fog bennünket máshogy látni. Ne adjuk át a magunkról való ítélkezés jogát a világnak! 

A „még nem” az valójában azt jelenti, hogy hamarosan megtörténhet az, amitől az ember tart. Belátható időn belül gondok lesznek a munkahelyen, az egészségi állapotban súlyosabb problémák lépnek fel; belátható idő belül a feleség/férj/barát(nő)/gyerek olyan döntéseket hozhatnak, melynek következményei komolyak és negatívak lesznek. Ami viszont nem múlik az a változtatás és az irányítás visszavételének lehetősége.

Arra csak egy további veszély leselkedik a „még nem” mellett, mégpedig a „majd”. A „majd nyáron”, a „majd a 2 hónap múlva”, „a majd a születésnapom után”, a „majd, még nem most”. Ezek a „majd”-ok nem az ember barátai, hanem a szer hűséges társai. 

Vigyázzon magára, a segítség és a megoldás az Ön kezében van! 

A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.