„Mi, férfiak annyi mindenről beszélgetünk, és tényleg annyi mindenről, de arról, hogy ki hogyan van, arról alig vagy keveset.” Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns írása arról, kit hogyan érintenek a férfiak problémái, és miért olyan nehéz sokszor segítséget kérni.

Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor beszélgettem férfitársaságban arról, hogy ki jár például pszichológushoz. Vagy egyáltalán annak kapcsán, hogy ki gondolkodott már rajta, hogy elmegy hozzá. Miközben a pszichológushoz járás megítélése egyre inkább elfogadottá válik a magyar társadalomban, addig az a megélésem, hogy ez nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy a férfiak jóval nagyobb arányban vennének igénybe segítői vagy önismereti tereket, mint korábban. Személyes tapasztalatom, hogy amikor meseterápiás alkalmakon veszek részt, akkor általában én vagyok az egyetlen férfi, és ez az arány nem borul fel a segítői képzések során sem. Többek között meseterapeutának is képződöm egy ideje, a mi évfolyamunkban 20 nőre 5 férfi jut. 

Természetesen az nem tartozik a másik embere, hogy milyen segítői vagy önismereti tereket veszünk igénybe, ahogyan problémáink megosztása sem kötelező. Ami feltűnő volt nekem korábban közösségeimben, hogy mi, férfiak annyi mindenről beszélgetünk, és tényleg annyi mindenről, de arról, hogy ki hogyan van, arról alig vagy keveset. A kérdésre „hogy vagy” gyakran cselekvéssel válaszolunk. A férfiak elmondják egymásnak napirendjüket, pedig a kérdés nem az volt, mit csináltál ma, hanem „hogy vagy”. Meg kell jegyeznem, tapasztalatom szerint a „hogy vagy” kérdésére cselekvéssel válaszolás nem függ attól, hogy valaki férfi vagy nő-e. De talán a férfiakra inkább jellemző lehet az előbbi válaszadási mód, akárcsak a „jól”, vagy „minden ok”. Ami lehet beszédvalóságuk, de gyakran van az, hogy az arc, a testtartás, a kitérő tekintet, vagy a hangszín elárulja, hogy a „jól” vagy a „minden ok” az nem a valóság, vagy inkább annak válasza, hogy „erről inkább nem beszélnék”.

Sok kutatás beszámol erről. Más országokban készült vizsgálatok sokasága áll rendelkezésre arról, hogy a férfiak hogyan érzik magukat, kérnek-e, és ha nem, miért segítséget. Nemzetközi kitekintésben nem vagyunk éppen adatszegények a témában. 

A minap olvastam egy interjút Borbély Balázzsal, a Győri ETO vezetőedzőjével, aki a következőket nyilatkozta: „Mindenki próbált segíteni, de olyan mélyen voltam, hogy muszáj volt felkeresnem egy pszichológust. Nem szégyellem, a mai napig kapcsolatban vagyok vele. Nagy erőfeszítésembe került, hogy túl tudjak lépni ezen a traumán”. Borbély egy karrierje végét jelentő sérülésről beszélt, illetve arról, hogy a komplikált műtétet követően megfertőződött húsevő baktériummal. Egy élsportoló került tehát olyan helyzetbe, ami egzisztenciális értelemben felforgatta az addigi élete rendjét. 

Ami az interjúban sok más mellett érdekes, az a „nem szégyellem” kifejezés. Ezt is gyakran olvasni férfi megszólalásokban, hogy mintha szégyellni kellene, hogy segítséget kértek. Sokszor hallottam férfiak szájából azt, hogy mintha az a gyengeség jele lenne. És honnan veszik ezt a férfiak? Természetesen egymástól.

A férfiak is nagyon hatékonyak tudnak lenni abban, ha egy másik férfit „kell” megszégyeníteni, kifigurázni vagy ítélkezni róla. Ismert fordulatok lehetnek: „milyen férfi az, aki…”; „Ilyet egy férfi nem csinál”; „Ugyan már! Hol a férfiasság?”. Temérdek ilyen fordulatot ismerünk, és ahelyett, hogy elfogadnák, hogy a másik férfinak nehézségei vagy kihívásai vannak, még bírálatban és lesajnálásban is lesz részük. Mitől óv meg valakit az, ha bírál és lesajnál egy másik embert, akinek problémamegoldó készségei vagy lehetőségei eltérnek az övétől? Mert az, hogy valaki nehezen viseli, ha más „gyenge” és segítségre szorult, az aligha arról szól, aki éppen küzd, és együttérzést keres. 

Miért okoz nehézséget együttérezni más férfiakkal?

A férfi és a férfiasságról kialakított minták sokakat megakadályoznak abban, hogy segítséget kérjenek. Mert egy férfinak mindent tudnia kell, mindent meg kell oldania, elbír ő mindennel – nevelték bele ezeket a mondatokat egymást követő generációkba. Ennek sok más között az a következménye, hogy a segítségkérést fenyegetőnek érzik identitásukra, és a gyengeség jele az, ha valaki például viselkedési- vagy szerhasználati zavarával kapcsolatban segítséget kér. Ezzel azt is „választja”, hogy maximalizálja a kockázatokat, hogy ne vegye elejét a későbbi következményeknek. A feszültség nő, a konfliktusok magával és a környezettel nem csillapodnak, a változás esélyét eltakarja a harcos férfiszerepnek való megfelelés. Szerepek játszásától még senkinek nem lett teljesebb, egészségesebb élete, ahogyan kapcsolatai sem lettek őszintébbek. 

Igen, nehéz néha magunkról beszélni. Csakhogy a segítői térben nem jó vagy rossz válaszok vannak, hanem válaszok. Az nem egy vizsgatér, hanem ott mindenki úgy beszéli el, hogy miben van, ahogyan tudja. Ott nincs megbélyegzés, és nem kell a tökéletességre törekvés tévhitében lenni. Végre egy tér, ahol lehet tökéletlennek lenni.

Boldog vagyok, hogy én megélhettem a pszichológusi segítséget, nagyon nagy segítségemre volt a józanságban, a változásban, kapcsolataim és magam újrarendezésében. Nem a pszichológus oldotta meg a problémákat, de a vele folytatott beszélgetések és folyamat is tette lehetővé, hogy ma már olyan döntéseket tudok hozni, melyekkel tudok azonosulni. Hogy a félelem és a szorongás nem alapértelmezett, hogy apa lettem, és hogy most e sorokat írom. 

Hogy a folyamatban és a terápiás térben mi zajlott, az csak ránk tartozik. Bíztatom ezért a férfiakat arra, hogy kérjenek segítséget, akarják megismerni érzéseiket. A sebezhetőség eltolása, a problémák alulértékelése, az önfeltárás lebecsülése még senkinek nem adott tartós megoldást. Senkinek nem lett jobb attól, hogy nem vett tudomást arról, hogy nincs jól. 

Nem csak akkor lehet felkeresni egy segítőt, amikor már krónikus a baj, vagy súlyos veszteségek állnak elő, hanem amikor megérkezik a gondolat vagy érzés, hogy „nem tudom miben vagyok, jó lenne tisztábban látni”.

Személyes tapasztalattal zárok: bár keveset beszélgetnek erről férfiak, de mind többen vannak, akik kérnek segítői alkalmakat, beleállnak egy önismereti folyamatba. Ilyen férfiakat kísérek naponta, és ismerek ilyen férfiakat a konzultációs teren kívül is. Figyelmesebbek, tudatosabbak lettek magukkal kapcsolatban, és úgy lettek erősebbek, hogy közben nem akarnak másnak megfelelni. 

Bátorítsuk egymást, férfiak férfiakat, nők nőket, férfiak nőket és fordítva, hiszen az igazi erő nem abban van, hogy figyelmen kívül hagyjuk a problémákat, hanem abban, ha a megoldásba tesszük magunkat.

A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalánmegtalálja azokat.