A képernyőidő azért veszedelmes, mert a valódi idődet veszi el.

Volt idő, és elég sokáig is tartott, míg nem különösebben szerettem megnézni a Facebookon eltöltött időm hosszát. Nemhogy nem szerettem, hanem amikor a Facebook feldobta annak lehetőségét, hogy megnézhetem, mennyi a képernyőidő, villámgyorsan nyomtam rá az „elvetés” opcióra. Nem akartam szembesülni a valósággal, nem kívántam belenéznie abba a tükörbe, ami megmutatja, hogy mennyi időt is veszek el az életemből a Facebookkal. Hogy mennyi óra megy el azzal, hogy a hüvelykujjam fel-alá mozog a telefon képernyőjén, én pedig feszülten, ernyedten vagy éppen ahogyan vagyok, passzívan hagyom, hogy jöjjenek a zömében szükségtelen tartalmak. Mindezt óraszámokban látva, nem okozott túl nagy örömöt. 

Ahogyan az sem, hogy sokáig kitértem a probléma elől. Az a tehetetlenség, amit akkor éreztem, amikor nem néztem rá a „Facebookon eltöltött időre”, de közben tudtam is, hogy miért nem nézek rá, ismerős volt nekem az aktív alkoholfüggőségem időszakából. Így pontosan tudtam, hogy eljött az a pont, hogy el kezdjek foglalkozni a közösségimédia-felhasználásommal.

Mennyi a képernyőidő?

Egyrészt nem vagyok egyedül ezzel a kihívással, napjainkra az embere karja és ujjai szinte eggyé váltak a telefonjukkal. Szóval lehet a problémáról beszélni. Másrészt az, hogy ma ez egy általános magatartás, az még nem jelenti azt, hogy kívánatos is lenne. Az, hogy valaki kontroll nélkül, hosszú órákán át nyomogatja, és hogy bármikor, amikor egyedül vagy magában van (kezdve egy banki várakozástól kezdve villamos utazáson át a gyerek edzésig ücsörögve) előkapja a telefonját, majd engedi rá az agyára nagy mennyiségben az irreleváns információkat, képeket és tartalmakat, az felvet kérdéseket. Főleg, ha mellette ez kényszeresen is zajlik, azaz például, amikor akadályoztatva van a nyomkodásban, majd szétcsattan. 

Korábban fel tudtam volna robbanni, ha lemerült a telefonom. Nem is azt mondtam, hogy „lemerült a telefonom”, hanem hogy „lemerültem”. Mintha a telefon és én egyek lennénk. Hiába, a nyelv leleplezi embert, megmutatja hogyan is állunk magunkkal. Ma már nem ugrálok a töltőt keresve, ha látom, hogy hamarosan lemerülhet. Miről is maradok le, ha lemerül? Ott vagyok, ahol lennem kell (pl. itthon), oda megyek, ahova mennem kell (tudom hova és hányra, továbbá karórám is van). A környezetem biztonságban van, nem lesz rám szükség, míg nem lesz a telefon feltöltve; és nem maradok le semmiről vagy olyanról, amit ne tudnék pótolni. Ha merül, hát merüljön.

Hogy nem kell mindenről tudni, illetve, hogy amiről azt gondoljuk, hogy kell, mert fontos (hiszen hír van belőle a Facebookra posztolva), ám mégsem az, azt akkor tapasztaltam meg, amikor elkezdtem megváltoztatni a közösségi médiához és a hírekhez való viszonyomat.

Kiderült az, amit valójában milliók sejtenek (csak az agyuk a könnyebb ellenállás felé megy), hogy az információk többsége irreleváns, nem döntő. Releváns információ az, ami meghatározza életünket, befolyásolja a döntéseinket, és mely információk befolyással bírnak ránk. Vagy, amelyek révén a világot jobban értjük, illetve hozzájárulnak ahhoz, hogy jobb döntéseket hozhassunk. A hírek és az információk egy nagyon jelentős része nem ilyen.

Ekkor derül ki igazán, hogy mennyi figyelmet adtunk olyan információknak vagy híreknek, melyek izgalmassága valójában abból fakad, hogy az agyunk arra van általuk tanítva, hogy így gondolja. 

További kérdése van a közösségi médiával kapcsolatban? Keresse a Hóvége ügyfélszolgálatát, ahol ingyen és gyorsan választ kaphat!

Nagyon sok cikk foglalkozik azzal, hogy a közösségi média vagy a hírmédia működése támaszkodik a pszichológiai tudásokra. Hogy minél több legyen a képernyőidő. Hogyan kell fenntartani a figyelmet? Az algoritmusok által csapdába csalni, elhitetni az emberrel, majd az embernek saját magával, hogy „a következő poszt, az nagyon érdekes lesz, vagy az azutáni”. Vagy akár azt, hogy „ebédszünetben ránézek a telefonomra, le ne maradjak valamiről”.

Miről is maradnánk le ott és akkor? Ami fontos, az később is az lesz.

De ha azt gondoljuk, hogy azonnal kell, akkor lemaradunk számos dologról. Például az ebéd élvezéséről. Itt van előttem, amikor úgy habzsolom a kaját, hogy közben a tényér mögé úgy támasztom a telefont, hogy olvashassam a híreket. Elmélyült olvasásra eleve nem alkalmas egy ebéd, kár is volt mondogatnom magamnak, hogy lehetséges. Szóval, amikor úgy ettem, hogy a telefont nyomkodtam, akkor az étel a számba került, de ez a legtöbb, amit el tudok mondani. Aztán bejáratott helyzet volt az is, amikor a közlekedési eszközre szálláskor a telefont szinte azonnal elővettem. És ahelyett, hogy az agyamat pihentettem volna, vagy olvastam volna az aktuálisan magamnál tartott könyvet, magyarán azt, ami igazán érdekel, én az ujjammal szörföltem a nem igazán érdekeseket. Pedig míg a közösségi médiában iszonyat sok tartalmon kell átmenjek ahhoz, ami engem igazán érdekel, addig egy általam kiválasztott könyv eleve az, ami nekem kell. 

Tehát: amíg nem a telefont nyomkodom, és nem mások életét nézem, vagy csak a megannyi figyelemrabló egydélutánnyi érdekességet sem tartalmazó cuccokat olvasom, addig magammal foglalkozom.

Mert mire való az ember életében az idő? Mire kaptuk azt születésünkkor? Képernyőidő vagy rendes idő? Az idő arra való, hogy nekünk tetsző módon használjuk fel. Ami nekünk jó, ami számunkra hasznos, ami nekünk ad. És ezek közé tartoznak a kapcsolódások is: hogy amikor beszél hozzánk a szerettünk, a szerelmünk, a barátunk, akkor letesszük a telefont. Mert az, amit ő akar mondani, csak fontosabb tud lenni, mint amiket éppen ujjunkkal a telefonunkon söprünk. Miért? Mert ő mondja: az, akit szeretünk, akit választottunk, és aki minket választott. 

A félelem, hogy lemaradunk valamiről, annak félelme, amire az agyunk rátanult.

Az idő visszaszerzése a képernyőidő elöl egyúttal azt is jelenti, hogy célirányosan, okkal, tudatosan keresünk rá tartalmakra, feliratkozunk inkább (napi) hírlevelekre, magunktól írunk be bennünket igazán érdeklő oldalakat. Nem (csak) a digitális detox lehet a megoldás, hanem a tudatos telefon- és világháló-használat. Az első hetek nem könnyűek ebben a tanulásban, de az agy könnyen rátanul a hamis jó utáni igazi jóra.

Végül ajánlok egy könyvet a témában, nekem nagyon sok gondolata volt megvilágító. Mondhatom, hogy utána másként nézek a világra, a telefonomra, a nyugalmamra és az időre. Hálás vagyok Rolf Dobelli „Ne olvass híreket!” című könyvének. Azt, hogy miért, azt csak azáltal élhettem meg, hogy letettem a telefonomat, és a könyv felé fordultam.

A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.