Volt-e már úgy veled, hogy küldtél egy üzenetet valakinek, láttad, hogy megnyitotta, de aztán nem válaszolt. Nemhogy egyből nem írt vissza, hanem eltelt 20 perc, 1 óra, 2 óra, és még mindig semmi válasz. Mire gondolsz ilyenkor? Gondolsz-e arra, hogy vajon megsértetted-e valamivel korábban? Vagy hogy kiderülhetett, hogy mit mondtál róla a háta mögött? Esetleg megbántottad azzal, ahogyan kritikát fogalmaztál meg a munkája kapcsán. Gondolsz-e arra, hogy nem valamire nem figyeltél az előző esti buliban, és megsérthetted? Keresed-e tehát az indokokat, hogy vajon miért nem válaszol? Egyre félelmetesebb, aggasztóbb és nyugalomzavaró okokat találsz (ki), fenyegető jeleneteket futtatsz le?
Vagy!
Vagy arra gondolsz, hogy túlterhelt lehet, és nem akar belemerülni egy csetelésbe? Esetleg, bár látta, de éppen másvalakivel van, és arra akar koncentrálni, annak adja figyelmét. Sőt, előfordulhat az is, hogy éppen betegeskedik, és kisebb gondja is nagyobb, minthogy az itt és mostban nem SOS üzenetekre válaszoljon. Megvan a gondolataid között, hogy oké, látta, és biztosan van oka arra, hogy nem válaszol, de az az ok, az nem te vagy?
Az emberek egy nagyon jelentős része inkább az első bekezdésben írtakat játssza le magában és magával.
Rágódik, aggodalmaskodik, egyre húzósabb sztorikat gyárt az előző napi buliról, vagy egyre bántóbbnak látja a kritikus mondatait. Újraél jeleneteket, elképzel szituációkat, elkezd a másik fejébe „látni”. A telefonüzenetre adott válasz hiányában egyre rosszabbnak látja a helyzetet. Mi lesz, ha soha nem áll vele szóba? Mi lesz, ha ő is elmond valamit róla másnak? Mi lesz, ha elmeséli másoknak, hogyan viselkedett a tegnapi bulin? Mi lesz most? Kirúgják? Nem hívják többet bulizni? Kiközösítik? Egyedül marad?
Kérdésed van a mentális egészségről? Kérdezheted ügyfélszolgálatunkat is, két napon belül ingyen válaszolunk!
Az ember ilyenkor egyre rosszabbul érzi magát, legszívesebben már felhívná a másikat, akinek az üzenetet küldte, hogy „mi van veled” (bár valójában azért tenné, hogy véget érjen ez az egész aggodalmaskodás). Mert már egyre kevésbé bírja, „mindjárt bele is őrül” – mondogatja magának. Leblokkol, abbahagyja munkát, csekkolja újra és újra a messengert, nézi, hogy hány perce volt aktív a másik, rákérdez másoknál, hogy nekik válaszol-e az üzeneteire. Izzad, bármibe kezd bele, abbahagyja azt, rágyújt egy cigire, majd még egyre. Aztán mondja magának, hogy: „hülye vagyok én?! Hát mit csinálok, de tényleg?!”. De mégse tud mosolyogni, már zuhan is vissza az aggodalmaskodásba, és egyre idegesebb, másra se tud gondolni, csak arra, hogy az illető miért nem válaszol neki. Káromkodik, sajnálja magát, görcsöl – mikor épp melyiket.
Aztán egyszer csak üzenet érkezik. Az illető válaszol a csetre. Sőt, elnézést kér, hogy késve teszi, csak éppen futni volt, és utána jól esett nem nyomkodni a telefont.
Aggodalmaskodó főhősünknek mintha a mellkasáról szálltak volna le, hatalmas fellélegzés következik. Rá is gyújt cigivel erre a nagy nyugalomra, vagy ha éppen egy olyan helyen ül, kér magának egy korsó sört vagy 2 deci bort. Ezt a nagy feszültséget valahogy le kell vezetni. Reméljük, hogy meg tud állni egynél, ahogyan azt is, hogy csak ritkán szokott előfordulni vele a fentihez hasonló jelenet.
Valójában azonban, ha nem is pont az előbbi szituációt, de ahhoz hasonlító megélésekben nagyon sokan magukra ismernek. Az azon való rágódás vagy aggodalmaskodás, hogy mások mit gondolnak rólunk nagyon jelentős részét teszi ki az életünknek. Úgy rágódunk azon, hogy tulajdonképpen keveset vagy szinte semmit sem tudunk arról, mi van a másik oldalon, mi van a másik ember fejében. Pedig, ha tudnánk, akkor megtapasztalnánk, hogy pont nem velünk foglalkozik.
Az emberek ugyanis nem a másik emberről gondolkodnak, hanem arról gondolkodnak, hogy mások mit gondolnak róluk.
Arra most nem térek ki, hogy miből táplálkozik a rágódás és az a hiedelem, hogy mindenki azt hiszi, hogy mindig róla van szó. Maradok csak a megragadható valóságnál: az, hogy rólunk gondolkodnának emberek, arról szó sincs. Ha valaki nem válaszol egyből, akkor annak tucatnyi olyan oka lehet, melyek nincsenek velünk kapcsolatban. Nem ránk harangszik, nem velünk van baja. Nem minden szól rólunk – sőt, szinte alig valami a saját életünkön kívül. Az ego ilyen helyzetekben nem barátunk. Hajlamos az emberek egy tekintélyes része a saját jelentőségét akár pozitív, akár negatív irányba túlgondolni. És minél erősebben a hibánkra, a rossz tulajdonságunkra koncentrálunk, vagy épp ellentétesen, valami sikerünkre, okos gondolatunkra, úgy egyre jelentősebbnek fogjuk látni magunkat.
Ez azonban egy illúzió, ami ráadásul rengeteg helyet és időt foglal el az elmében. Amíg valaki magát emelgeti vagy értékeli le, addig nem azt csinálja, ami neki jó lenne. Nem pihen, nem edz, nem halad a munkában, nem elolvas valamit, ami érdekli, nem a gyerekkel játszik, szóval nem olyat csinál, ami a javára lenne. Az, hogy olyan képeket gyárt valaki, hogy milyen remek ember is ő, vagy pont ellenkezőleg, mennyire nem mozdul egyről kettőre, és ezzel környezetében csak ő van így (pedig dehogy, mások is), addig lemarad arról, ami a jelenbe jól lenne számára.
Sajnos elsősorban a saját gondolataink kötnek bennünket gúzsba. És rengeteg energiát vesz el tőlünk a túlgondolás és az ego. Boldogságunkat azonban az is meg fogja határozni ahogyan és amennyit gondolkodunk magunkról. Daniel Kahneman pszichológusnak van egy mondata, miszerint „ha utánagondolunk, akkor az életben semmi sem olyan fontos, mint ahogyan azt először gondoljuk”. Ez nagyon igaz olyan helyzetekre, mint amikor valaki nem válaszol egyből egy üzenetünkre, nem hív vissza rögtön, elfelejti egy kérésünket, percekig szomorú, mert nem értettünk vele egyet. Mindezek „csak” azt jelentik, hogy nekik is megvan a saját életük, és élik a saját érzéseiket.
Rágódás helyett erre bíztatok mindenkit.
A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
