A józan barát is szeretne kapcsolódni. Ez azonban nem mindig könnyű. Sok az aggodalom, és ez még a segítségkérést is megnehezítheti. Pedig a józanság nem kell a barátság végét jelentse, hanem a szabadság kezdetét hozza el.

Kezdem azzal, hogy a józanság nem azt jelenti, hogy „elveszítem a barátaimat”. Nagyon gyakori aggodalom ez a józanság körüli gondolkodásban, és annyira erős tud lenni, hogy a segítségkérést is megnehezítheti. Ilyenkor visszatérően járnak a fejben azok a gondolatok, hogy mi lesz, ha a józan(odó) ember nem tud majd kapcsolódni, nem hívják buliba, „kinézik”, vagy eleve olyan „fura lesz ez az egész”. 

A józan barát is szeretne kapcsolódni, de nem mindig könnyű a dolga

Megértem ezeket a gondolatokat, de ezek a rágódások nem a jövőből jönnek, hanem a jövő ismeretlenségéből – ami egyúttal izgalmas is. Az aggodalmaskodás akkor erősödik fel, ha elkezdjük magunkat a másik ember vagy a társadalom szemével látni. Általánosságban is az a fő probléma, hogy bizonyos viselkedésünk, érzésünk vagy reagálásunk esetén nem azt kérdezzük meg magunktól, hogy „mi a baj” vagy hogy „mire lenne szükségem”, hanem „vajon mit szólnak majd ehhez mások”.

Kérdésed van az alkohollal kapcsolatban? Ügyfélszolgálatunk ingyenesen válaszol, két nap alatt.

Innentől kezdve nem a saját nehézségeinkre fókuszálunk, és nem is azokra keressük a megoldást, hanem arra, hogy úgy viselkedjünk és érezzünk, ahogyan az másoknak jó. Amit persze nem tudhatunk, mármint azt, hogy nekik mit is jelent az, hogy „jó”. Ez pedig bennünk feszültségbe és szorongásba érkezik meg. Amit aztán – amint lehet – enyhíteni kell, nyúlni a csillapítóhoz (legyen az szer vagy viselkedés).

Az ivócimborsagás nem barátság

Egyéni tapasztalati oldal felől közelítve, én a józansággal barátságot nem, hanem csakis kizárólag ivócimboraságról szóló együttléteket veszítettem el (tehát ami csak az ivásról szólt). Azaz nem veszítettem el semmi olyat, amire nekem szükségem lenne. Természetesen megváltoztak az estéim és éjszakáim, hiszen a józansággal megváltozott az életem is. Több időm van magamra, olyan tevékenységeket csinálok, amelyek kipróbálásában akadályozott a függőség és annak következményei, továbbá többet is pihenek. Már nem hajt az alkohol, nem zakatol bennem, hogy „éjfél van, de azon a helyen még vár rám valami”. Mert amit keresek, azt józanul kapom meg. 

De ettől még a barátaim a barátaim maradtak, kapcsolatban vagyunk, tudunk találkozni, töltünk együtt időt.

Sokan vannak úgy, hogy elmennek egy baráti társaságba, ahol mások isznak alkoholt, ő pedig (már) nem, és az este egy szakasza után, legszívesebben mennének haza. Hiszen máshol van egy ittas és egy alkoholhatástól mentes ember humor-ingerküszöbe, mást tartanak szellemesnek, érdekesnek, és más a beszédtempójuk is. És előfordul, hogy a józan ember ilyenkor elkezdi kellemetlenül érezni magát. Nem vicces neki az, ami a másiknak az, nem nagyon foglalkoztatja őt az azon az estén a harmadszorra elmesélt pletyó, és egy idő után az öblös hangoskodás is piszkálja. Ilyenkor egyszerre érezheti magát bent és kint is, aztán egyre jobban kívülállónak látja magát, és már búcsúzna is, de mégis feszeng az elindulástól. Pedig! Pedig semmi gond nincs: amikor mennénk haza, az az jelenti, hogy amit nekünk az este adhatott, azt megkaptuk. A feszengésünk nem annak a jele, hogy baj van velünk, hanem annak a jelzőfénye, hogy nekünk eddig tartott az este. De az, ami előtte volt, az teljes volt, az megmarad, az az volt, amiért jöttünk. Szóval nyugodtan fel lehet állni, el lehet indulni haza, kerek volt ez így.

Nincs ebben semmi furcsa, ne is csináljunk belőle

Sokakban van a címbéli kérdés, mi szerint az előbbiek ellenére „hogyan legyünk józan barát azoknak is, akik isznak alkoholt”? Először is azzal, ha józanságunkban nem látunk semmi furcsát. Azért vagyunk józanok, mert nekünk az ad teljességet, általa kapunk olyat az élettől, amire vágyunk, és ezzel teszünk jót magunknak. Tehát magunkkal kell barátságban lenni. Józannak lenni egy együttműködés saját magammal.

A „hogyan legyünk józan barát azoknak is, akik isznak alkoholt” kérdésére egy további válasz, hogy úgy, hogy tudjuk a saját határainkat. Erről írtam fentebb: ha úgy érezzük, fel kell állni, haza kell menni, akkor fel kell mutatni, hogy „én eddig jöttem, szeretlek benneteket, most megyek, köszönöm az estét”. Ezzel mutatunk igazán példát az öngondoskodásból, nem pedig azzal, hogy kioktatást tartunk arról, hogyan mennyire nem viccesek a részeg poénok. 

Nemet mondani az italra, ha kínálnak, a szabadság jele

Ha nem akar valaki inni, és a kínálásra azt mondja, hogy „jó, legyen”, akkor azzal lemond a szabadságáról. Akkor ő nem magának döntött, hanem a másiknak. A szabadság azt jelenti, hogy ha nem akarok inni, akkor arra a kérdésre, hogy „iszol-e valamit”, azt mondom, hogy „köszönöm, én nem iszok”. És kész.

Személyes példával zárok: aktív függőséggel való szakítás idején nem gondoltam volna, hogy ennyien vagyunk józanok. Pedig sokan! A józan ember egyszer csak azt veszi észre, hogy nincs egyedül, és tud maga köré józan közösséget építeni. Senkit sem kell kizárni az életünkből, és ne gondoljuk azt, hogy az élet vagy ilyen vagy olyan. Vannak barátaink, akik isznak alkoholt, és vannak barátaink, akik nem. Hogy mikor kikhez kapcsolódunk, az a saját döntésünk.

Ezt a szabad választást is a józanság adja meg.

A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.