A Hóvége rendszeresen jelentkező sorozatának mai részében Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns arra keresi a választ, milyenek a mindennapok a kóros játékszenvedély mellett.

Képzeljünk magunk elé egy olyan férfit, akiről csak annyit tudunk, hogy amikor őt az alábbi beszélgetőtársa megismerte, akkoriban szeretett fogadni, illetve kártyázni. Éppen egy orvosi rendelőben várják sorukat. Beszélgetést kezdeményeznek egymással, ismerik egymást, néha találkoznak is az utcán, ilyenkor hosszabb-rövidebb ideig dumálnak is. 

A beszélgetés egy pontján a közös sportérdeklődéssel előkerül a kérdés is, hogy ki szokott fogadni. Meg is kérdezik emberünktől, hogy ő, aki korábban játszott, most is szokott-e még?

„Aha, szoktam”. 

Ennek mentén folytatják a beszélgetést, jön is a kérdés, miszerint: „És? Hogy megy”. Kérdezőnk az érdeklődésével csak a várakozás unalmasságát akarja enyhíteni, valójában annyira nem foglalkoztatja a válasz. De a magunk elé képzelt játékos-férfi, egyszer csak megindítja a gondolatfolyamot. Elkezd sztorizni, mesélni az utóbbi hetek fogadásait, meg kártyajárásait. Mégpedig nagyon részletesen. Felvillanyozódik, mintha ott lenne a lottózóban, vagy a kaszinóban, csillan a szeme, kezével mintha a lapokat tartaná. Minden részletre kiterjedően mondja el, mi volt, miért arra fogadott, a kártyában hogyan jöttek a lapok, hogy alakult a meccsállás és a kártyaparti. 

A hallgató férfi beleszól: „És mennyit nyertél a legutóbbi fogadáson? // Mennyit?! 60 000-et! // Ez már szép, gondolom lett helye.”. Itt egy kis csend jön a beszélgetésbe, amit a játékos férfi tör meg: „Hmm, ja, de aztán visszatettem, és azon az átkozott FTC-UTE hokimeccsen elment. Pedig, ha az bejött volna, akkor 60-ból 92 lett volna”. És megint csend.

„És a legutóbbi kártyázás? // Huhh, ott nagyon jól álltam, megnégyszereztem az indulót. // Hoppá! Gondolom, akkor kiszálltál? // Igen, kiszálltam. De nem ott. Még toltam tovább, aztán már nem úgy jöttek a lapok, így az induló beszálló lóvé felénél voltam. Szóval mikor már ott voltam, mondtam, hogy akkor ez van, de akkor már menjen végig. Szóval buktam.”. 

És megint csend. 

Azt megint a játékos férfi töri, és elkezdi mesélni szintén lelkes felindulással, hogy most mire fog fogadni, mire tesz, és hogy van egy új kártyatársaság – nem éppen legális keretekben folyik a parti –, holnapután este oda megy. És mondataiból kihallatszik, hogy már nem először játssza le gondolatban, hogy milyen lesz az az este. A férfi még azt is elmondja, hogy ez a társaság elég pénzes, szóval neki is mutatnia kell magát. Ezért most 2 napig kimegy egy építkezésre melózni, napi díj van ott zsebbe, kell még pénz.

A hallgató férfiben megindul egy gondolat: azért fog dolgozni ez a mellette ülő két napig kemény fizikai munkát végezni, hogy azt egy este alatt mind elveszítse? Az, hogy az a pénz, amit megkeres, az nem lesz, annak nagyobb az esélye, hogy ha játszik, mintha nem szállna be. De ezt csak magában gondolja, nem mondja ki hangosan.

Most kísérjük el a férfit a kártyapartira.

Összeszokott társaság, valóban látszik, hogy ennek a brigádnak a tagjai vastag zsebes emberek. Idegesség fogja el, hiszen neki pénze eleve korlátozott, s bár szép mennyiséggel jött el, de ha az esetleg elmenne, akkor nehéz heteknek nézne elébe. Ebben kaja, törlesztési, tartozási, gyermekének szükséges ruháinak költsége is benne van. Kicsit izzad, de nagyon úgy „érzi”, hogy nyerni fog. 

Egy órája megy a játék, kis nyerések, nagyobb bukták. Már megfogalmazódik a fejében, hogy meg kellene állni. Eszébe is jut, hogy bár a menü olcsó a munkahelyén, de annyire mégse. Aztán tartozik is 70 000 forinttal az unokatestvérének, megint nem fog tudni törleszteni. A gyerek cipője pedig már régen megértett a cserére. Nyugtalanság, feszültség járja át, abba kellene hagyni, vagy kimaradni egy-két körből. 

Nem tudja mit tegyen, elkezd magára haragudni is, hogy „mit tököl ezen annyit”. És akkor átbillen, enged a szenvedélyes csábításnak, megint úgy „érzi”, hogy most nyerni fog, ezek jó lapok. Emeli is a tétet, egyre izgalmasabb neki a helyzet. És akkor a játékosok fedik fel a lapokat, jönnek az övé is. Bukta. És nem kicsi. 

Alig van már pénze, gondolkodik, maradjon-e az asztalnál. Ha most kiszállna, még lenne keret a teljes heti menüre, vagy a gyerek cipőjére. És eszébe jut, hogy feleségének is hamarosan születésnapja lesz. 12 000 forint van még nála. És akkor így beszél saját magához: „12 000?! Hát az meg mire elég?!”. És játszik tovább… 

Este későn ért haza, már mindenki alszik.

Reggel korán kel, kattog az előző estén, újrajátssza az egyes meneteket, gondolkodik, mit lehetett volna másként. A lehetetlenen gondolkodik. Már előre tart tőle attól, hogy megkérdezi felesége, hogy mi volt az este, nyert-e. Természetesen nem mondta el neki, hogy mennyivel ment el játszani, így mondhat akár bármit. Nagyon tart attól, hogy felesége sok kérdést szegez neki. Ezt elkerülve próbálkozik is: lefőzi a kávét, előkészíti a reggelit, megterít. Ritkán csinál ilyet, leginkább akkor, ha valamit el akar kerülni, ha el akarja téríteni felesége figyelmét.

Minden készen áll a családi reggelire. Ül a konyhában várja, hogy a többiek felkeljenek. Nem nyugalomban ül, inkább feszültségben. Pörögnek fejében a tegnap este kockái, és előre lejátssza magában felesége kérdéseit és az ő válaszait. Egyre szorongatóbb a helyzet, egyszerre szomorúbb a tegnap este miatt. És dühös is előre feleségére. Hogy mit fog az kérdezni, eleve minek kérdez? Amíg van tető a fejük felett, nem mindegy neki, hogy mennyit játszik?! És, ha mostanában többet veszít? Mással is előfordult már az ilyen. 

Nyílik a szobaajtó, a felesége felébredt, jön a konyha felé. Belép, tekintetük találkozik. A nő a terített asztalra néz, majd pedig a férfira.

A történet folytatása a legközelebbi írásomban olvasható. Addig is, ha a játékos személyében magára ismert, akkor az annak jele, hogy nincs egyedül, hogy van segítség. Nehéz lehet ilyen nyomások és feszültségek, illetve anyagi és lelki bizonytalanság közepette élni vagy tervezni. De ennek nem kell így lennie, mert van segítség. A játékszenvedélyt el lehet beszélni, ki lehet abból szabadulni. 

Segítséget kérni, például egy addiktológiai konzultánst felkeresni, pont annak a jele, hogy az érintett fontos magának, és fontos neki a környezete, a gyereke, a felesége, a megtakarításai, a jövője.   

A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.