A változást és a függőségből szabadulást választó (tehát a saját magára igent mondó) emberre leselkedő veszélyek közül az egyik legnagyobb a türelmetlenség. Annak érzelmi nyomása, hogy ő mindent gyorsan, egyszerre és azonnal szeretne. Mint az aktív függősége idején, amikor is az ingerre, az érzelmi nehézségre vagy a stresszre azonnal, ott és akkor, gyorsan reagált (vagy késleltetve, de a biztos fogyasztás nyugalmával). Amikor a nyugalmat, a könnyedséget vagy az enyhülést késleltetés nélkül akarta, és ennek eszköze a szer volt. Ilyenkor az érintett valójában nem az inger, az érzelmi szituáció vagy a stressz háttere mögé nézett, hanem csak csillapítót keresett. És talált egy olyat, ami felett idővel elveszítette a kontrollt, és ezzel élete irányításának uralását is.

A józanságmunka során az ember megtanul olyan reakciókat adni a nehézségekre és a kihívásokra, melyek segítségével nála marad a kontroll és az irányítás. Javul az életminősége, a kapcsolatai erősödnek, és megtapasztalja azt, hogy ami nem bír számára értékkel és építővel, az elengedhető. A felépülés, a változás és a gyógyulás nem sprintverseny, hanem maraton. Az egy haladás, melynek vannak könnyebb, lazulósabb helyzetei, és akad jó pár olyan szituáció is, amikor jobban kell kapaszkodni, amikor koncentrálni és vigyázni kell magunkra. 

Amikor valami már könnyen megy (például simán elkerüli valaki a számára kockázatos tereket, helyeket és embereket), az nem jelenti, hogy ez mindig így lesz. Be kell azt gyakorolni, az agyunkat a következetes kitartásra kell tanítani. Legyen meg a hitünk magunkban, és kapcsolódjon hozzá a napi, megtapasztalt változás büszkesége, de ne felejtsük el azt sem, hogy a túlzott magabiztosság kényelmesít, és laposítja a figyelmet. És az is előfordulhat, hogy ez a túlzott magabiztosság ismerős lehet valahonnan, mégpedig az aktív függőség időszakából. Ismerős mondatok lehetnek: „megoldom én ezt, ugyan már!”; „nem fog megártani, fel fogok kelni simán”; „úgysem fogok elúszni dolgokkal, uralom a helyzetet, ez még belefér…” – a magabiztosság akkor is megvolt, talán túlzó módon is. Aztán valahogy a dolgok gyakran/soha nem vagy nem pontosan a tervek szerint alakultak. 

Szóval a felépülésben vannak könnyen teljesíthető kihívások, és vannak nehezebbek. Ez utóbbiakon is át kell esni, és ha valami nehéz, az pontosan annak a jele, hogy a változás zajlik – hiszen, ha minden ugyanúgy zajlana, éreznénk és tapasztalnánk meg mindent, mint előtte, az azt jelentené, hogy ugyanabban is vagyunk. Másképpen fogalmazva: a szárazság és a józanságmunka elején máshogy fogjuk magunkat érezni, mint annak előtte, ám ezekre az új helyzetekre fel lehet készülni – legyen az jó vagy nehezebb állapot.

Petri György egy sorát egy verséből kiragadva, „élvezzük a menet közbeni kerékcserét”. Mert haladás van, ami nem mentes olyan új tapasztalatoktól sem, amelyekre átmenetileg nehezebb lesz keresni a szermentes megoldást. De „csak” azért nehezebb ez, mert agyunkat megtanítottuk arra, hogy feszültség esetén ott a szer, és az „megoldás” tud lenni.

További kérdései vannak a függőségek témájával kapcsolatban? Keresse a Hóvége díjmentes ügyfélszolgálatát, ahol két napon belül válaszolunk!

A felépülésben és a változásban érdemes tehát nem arra fókuszálni, hogy az ember „még csak” 32 napja szermentes, hanem mindig örülni az adott nap tisztaságának. Ha belegondol valaki, hogy hány évet, évtizedet töltött a szerrel vagy a viselkedés gyakorlásával, úgy el tudja képzelni, hogy az agyának több időre van szüksége ahhoz, hogy felülírja saját jutalmazási programját. Ehhez pedig a saját magunk iránti türelem a legjobb eszközök egyike. 

A kábítószer vagy az alkohol rendszeres használata megváltoztatja ugyanis a jutalmazáshoz kapcsolódó idegi pályákat. Ezek a pályáknak még sokáig fennmaradnak akkor is, ha valaki időközben már gyakorolja az absztinenciát. Az agynak is szüksége van gyógyulási és tanulási időre, és arra, hogy a nehezebb helyzetekben ne engedjünk, hogy előhúzza a szert, hanem alternatív cselekvéssel mutassuk fel, hogy van más megoldás. Hogy a sóvárgás nem csak jön, hanem megy is.

A számos tekintetben érdekes és nyitott világ vagy a tágabb értelemben vett környezet, amiben élünk, gyakran nincs tekintettel arra, hogy ki az, aki éppen józanodik – ahogyan arra sem, ha valaki aktív függő. Csak mi vigyázhatunk tehát magunkra, de mi erre képesek vagyunk. Ennek sok más közül egyik lehetősége, ha odafigyelünk az igényeinkre: mikor vagyunk éhesek, mikor érezzük magunkat egyedül, fáradtnak vagy dühösnek. A folyamat elején kifejezetten kiélesedhetünk magunkkal és környezetünkkel kapcsolatban: észreveszünk dolgokat, melyeket korábban elengedtünk volna, kritikusságunk felerősödik. Ez utóbbi esetben is indokolt megállni (akárcsak a nap végén) egy kis időre: amikor valakit (élesen) kritizálunk akárcsak a róla való beszédben, vagy amikor mindenkiben látunk valami bírálandót, akkor valójában mi is az, ami elvisz bennünket egy intenzív (és negatív) érzésbe? Merthogy elvileg annak nem kellene, hogy valaki hogyan öltözködik, vagy elénk áll az úton, amikor éppen ott akarnánk átkelni zebrán, esetleg késett 1 percet vagy elfelejtett köszönni, vagy sokszor szólal meg egy tanácskozáson. Mi mégis úgy reagálunk, mintha egy határainkat súlyosan sértő bántásról beszélnénk. Ilyen helyzetek gyakran nem a másik emberről vagy magáról a szituációról szólnak, hanem rólunk. Mi az, amit a másikban nehéz elfogadni, amit mi is csinálunk? Mi az, ami a másikban zavar, mert valójában zavar saját magamban is? Mi az, amikor másokat kritizálok, mert magamnak is nehéz még elfogadni, hogy nem vagyok tökéletes, nem vagyok mindenható? 

Az és ehhez hasonló jelenetek nem csak élesen jöhetnek fel a józanságmunka elején és folyamatában, hanem egyúttal lehetőségek is. Meg kell engednünk magunknak az érzéseket, és érdemes is mögéjük nézni, hogy mi van a reakciónk mögött, miért lehet az, hogy így pattanok?

A konfliktusok tehát nem sorsok, hanem tanulsági lehetőségek. Már amennyiben elfogadjuk, hogy tökéletlenek vagyunk, hogy szándékunk ellenére is bánthatunk másokat, és azokért felelősséget is tudunk vállalni – és fordítva is megengedem ezt, ami bennünket bántanak. Nem az a kérdés, hogy valaki dühös vagy sem, a düh az jön. Hanem az, hogy felteszem-e magamnak a kérdéseket, hogy most dühös vagyok, de mire lenne most valójában szükségem? És hogy mi akadályoz meg abban, hogy ezt megfogalmazzam? És hogy mire lenne szükségem ahhoz, hogy ezt tudjam tenni? A kérdéseket és válaszokat pedig kiteszem a magam és a másik ember asztalára. 

Mindezek az öntanulási és önismereti folyamatok szerhatása alatt nem tudnak, vagy csak nagyon korlátozottan tudnak elindulni, és lendületet kapni. A szermentességből történő gyógyulás arról szól, hogy mi az, amit az ember jól csinál és megtehet magáért az életben. Ennek során pedig visszavesszük a saját magunk iránti hála érzését is. 

Hiszen hálás lehet az az ember magának, aki visszaveszi a kontrollt és az irányítást az élete felett, és aki kiszabadul abból, hogy ne arra koncentráljon, amit rosszul csinál, hanem arra, ami jól megy, és ami jól fog menni.

A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.