Ha húsvét, akkor locsolás. Ha locsolás, akkor ivás. Vagy nem? Erre keresi a választ sorozatunk új részében Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns.

A többnapos ünnepek mindig sok lehetőséggel kecsegtetnek. Ezek a lehetőségek árnyalódnak, ha az ember problémás szerhasználó. Vannak olyan függők, akiknek ezek a napok kifejezetten kockázatosak. Mármint abban az esetben, ha szerhasználati zavarát tagadja, nem foglalkozik vele, hárítja azt.

Vegyük csak a húsvét ünnepét, és képzeljünk el a következő helyzetet (ami csak feltételezés, ám bizonyos vagyok, hogy lesznek sokan, akik abban magukra ismernek). Már csütörtök este ki lehetett engedni, hiszen másnap nagypéntek, és keddig nem is kell a munkával foglalkozni. Ha csütörtökön este az időtöltés erőteljes italozásba torkollott, arra könnyen jön is a „magyarázat” (azaz elhárítása a problémának): a munka utáni „lazítás” mindenkinek jár. A lazítás valóban fontos, csak az a kérdés, hogy volt-e az ember fejében és érzéseiben alternatívája az alkoholnak, vagy kizárólag és kényszeresen az alkoholos este körül jártak a gondolatok. 

Kérdésed van a húsvéttal vagy a lelki egészséggel kapcsolatban? Kérdezd a Hóvége ügyfélszolgálatát, ahol két nap alatt díjmentesen választ kapsz.

Az aligha lehet lazítás, ha valaki nem emlékszik az este számos jelenetére, ha belenéz a telefonjába, és látja, hogy meglepő üzeneteket írt embereknek, amikre nem is emlékszik. Ha híváslistáján a taxi mellett olyanok neve is szerepel, akik elé most nem szívesen kerülne. Nem hiszem, hogy az érintett azt érti lazítás alatt, hogy nem bír másnap felkelni, hogy megint azt élte meg, hogy nem annyit ivott, mint amennyit szeretett volna, és nem hiszem, hogy azt érti pihenés alatt, hogy szégyenkeznie kell az este miatt, mert nem tudja mit csinált, vagy amire emlékezik, az nagyon is aggasztó.

És akkor hogyan lehet a szégyent lefojtani? Például még nagyobb szégyennel, azaz „rátöltéssel”. Azaz folytatja az ivást, működésbe hozza az olyan „megindokló” mondatokat, minthogy „másnaposan amíg nem iszok egy sört, addig nem tudok funkcionálni”; vagy „szombat van, 4 napos ünnep, miért ne engedhetném meg magamnak a gyógysört?!”, stb. Olyan minthogy gyógysör, nem létezik. A gyógysör az nem gyógyszer, hanem alkohol, egy elfáradt szervezet alkohollal gyógyítani nem lehet. Majd elindulhat a sörök egymásutánisága, aminek a vége ismételten a túlzott fogyasztás felé megy. A 4 napos pihenőnapból 2 tehát már elment. 

Saját aktív függőségem idején sokszor tapasztaltam meg, hogy bár már előre elterveztem, hogy pihenni fogok, fejemben listáztam mi mindent fogok csinálni, vagy csak pihenni és ejtőzni, aztán ezekből semmi nem lett. Mert vagy már az elején, vagy valamelyik nap során a függőség felülírta a terveket. És ez nem egyszer fordult elő, ahogyan az sem, hogy fáradtan indultam vissza a pihenőnapok után a munkába – telve szégyennel és az elvesztett idő csalódottságával. Csalódottságom magamról szólt, és az olyan mondatok, minthogy „4 nap nem elég, hogy az ember kipihenje magát” nem a valóság, hanem a szégyen elterelésének érvelése volt.

Ma már a pihenőnapok nekem (is) arról szólnak, ami elnevezéséből következik. A pihenésről, a tervezett programok megvalósításáról, kis és nagy élményekről, sőt, az élményhajszolás feladásáról. Ma már a több napos ünnepek szégyen és bűntudat nélkül telnek, és nagyon felszabadító érzés az, hogy vigyázok magamra, hogy biztonságban vagyok és biztonságban vannak terveim.

Ha húsvét, akkor locsolás is. Szerettem is, meg nem is, néha kifejezetten zavarban voltam közben, furcsa volt ez a „pénzezés” a locsolásért, ahogyan sokszor feszélyezett az is, hogy egy-egy állomáson idegen locsolók között ültem. Délelőtt általában úton voltam, délután már lent voltam focizni. Amerre én laktam, ott kora délután még látni lehetett pár lézengő locsolót, akik még benne voltak a vándorlásban. Inkább dülöngélő, mint lézengő. És most, ha visszagondolok arra amikor gyermek is volt ezekkel a lovagokkal, szomorú és aggódó leszek. 

Nagyon feszítő annak érzése, amikor egy gyereknek azt kell megtapasztalnia, hogy apja vagy akire bízták egyre ittasabb a locsolás során. A gyerek kiszámíthatatlanságot él át, nem érzi magát biztonságban. Nagyon egyedül van ilyenkor és fél, mely érzés csak fokozódik, ha meghallja, hogy „még meglátogatjuk” ezt és azt is. Ő legszívesebben mielőbb biztonságba kerülne, kérni nem meri, ha tesz is utalásokat vagy kísérletet, habokos vagy dorgáló válaszokkal szembesül, vagy akár kedveskedő, rábíró mondakkal („Értem, hogy fáradt vagy, de X-hez még meglocsoljuk”). És ott van az egyenesen megszégyenítő, őt felelőssé tévő mondat is: „Fáradt vagy, értem. De így illik ilyenkor, locsolni kell! Ne akard megsérteni X-t”. Valójában az apa vagy a kísérő akar még „valamit”. 

Mondhatja természetesen az olvasó, hogy sarkítok. Annyit tennék csak hozzá, hogy egyetlen előbbi mondat sem olyan, amit kitaláltam, ezeket egy-egy érintett produkálta. Ott voltam, vagy haladtam el mellettük az utcán, hallottam, és együtt féltem a gyerekkel – még felnőttként is.

Ha egy gyerek fél egy felnőtt környezetében – függetlenül, hogy problémás szerhasználó vagy sem – az egy komoly jelzés, hogy az adott felnőtt nem tud biztonságot adni. A locsolás nem annak szokása, hogy egy gyermek féljen.

A húsvét annak lehetősége, hogy családok együtt legyenek, és hogy tagjaik jól érezzék magukat egymás társaságában. Semmi sem kényszer: nem kell minden rokonnál enni vagy inni, lehet nemet mondani a kínálásra, és ezzel igent mondani magunk és mások biztonságára. Lehet nemet mondani a locsolásra, és ezt tiszteletben kell tartani, ahogyan lehet nemet mondani az alkohollal jutalmazásra is.

Akár gyermekről, akár felnőttről beszélünk, mindenki csak biztonságban tudja magát jól érezni.

A szerző addiktológiai konzultáns.