Mit vegyek neki, valami bort? Na, azt ne! Böcskei Balázs írása

Hamarosan itt a karácsony, repked majd sok italajándék. Ehhez kapcsolódóan a napokban a Csak ha érdekel podcast egy kifejezetten fontos és szemünk előtt lévő jelenségre hívta fel a figyelmet, ehhez fogok most magam is kapcsolódni. 

Sokak számára ismert helyzet, amikor egy ismerősnek, munkatársnak vagy távoli rokonnak vinnénk valami ajándékot, de valójában nem tudjuk, minek örülne. Ahelyett, hogy a közös ismerősöktől érdeklődnénk, vajon mi lehet hasznos, mi okozna örömet az ajándékozottnak, inkább nyúlunk a szokásoshoz.

A fiókból előkerül a papírzacskó, abba pedig egy üveg ital. Mi, más?! 

Ilyenkor nyugtatólag még meg is kínáljuk magunkat pár kísérőmondattal is, úgymint: „az italnak mindenki örül” vagy „ha nem kell neki, majd legfeljebb tovább ajándékozza”. Ez utóbbi valóban így van, ennek következménye, hogy az ünnepek idején több ezer papírzacskóba bujtatott palack ital köröz az országban. Csak arra kell figyelni, hogy tudjuk az adott italt kitől kaptuk, nehogy a következő évben véletlenül zacskóstul visszaajándékozzuk. 

Magától értetődőnek vesszük tehát az italajándékot, holott kis utánajárással vagy gondolkodással minden bizonnyal személyesebb ajándékot is vehetnénk. Csak egy telefonhívásra vagyunk az érintett egy hozzátartozójától, érdemes tehát inkább felemelni a kagylót. 

Bár nem kell a legrosszabbra gondolni, de sokszor tényleg nem tudjuk, hogy kinek is megy az italajándék: lehet az ismerős vagy barát mostanában éppen nem iszik, mégpedig egy valamilyen számunkra nem ismert vagy nem részletezett ok miatt.

Az is lehet, hogy az utóbbi időben felerősödött az egészségével kapcsolatos szorongása, így mi is azzal tennénk a legjobbat, ha valami személyes, nem alkoholos apróságot kapna. Az is előfordulhat, hogy az ajándékozandó pont az utóbbi hetekben érkezett meg annak érzésébe, hogy gondja van az alkohollal, így erősen foglalkoztatja az ahhoz való viszonya. 

Az előbbiek közül bármelyik áll is fenn, úgy biztos, hogy ajándékunk rossz ütemben és rosszkor fog megérkezni, és azzal aligha fogunk örömet okozni. De még csak annak sem, aki éppen tovább csinálja a Száraz Novembert. A lényeg, hogy bárkinek a környezetében lehet olyan ember, akinek egy üveg ital kevéssé okoz örömet. 

Meglehetősen ritkán gondolunk bele abba, hogy hányszor is ajándékozunk italt. Szinte adottnak vesszük. Ne higgyük azonban azt, hogy egy férfi csak az italnak tud örülni („tavaly se szólt, hogy ne italt…”). Kisebb édesség, könyv vagy belépőjegy éppúgy okozhat neki örömet. Ha egy nőnek ajándékozunk, akkor az is csak gazdagabb egyéniség lehet annál, minthogy mindig „a rozé jó lesz neki, úgyis szereti” mondattal intézzük el. Lehet, hogy szereti, de valóban?! A figyelmességet, a kedvességet, a köszönetet és a rágondolást csak azzal tudom kifejezni felé, hogy tudatmódosító szert vásárlok neki?! Nem tudhatom éppen miben van; hogy jót teszek-e azzal vele – függetlenül, hogy van-e alkoholhasználati zavara vagy sem – illetve családjával egy alkoholajándékkal.

Ezt a „nem tudhatom” állapotot viszont könnyen fel lehet oldani: ha nem tudom minek örülne, akkor kérdezek. Ez a legjobb és legtisztább helyzet.

Ismerős, barát vagy rokon tud abban segíteni, hogy megmondja minek is örülne az illető, mi mostanában a hobbija, mi foglalkoztatja. Sőt, attól a felnőttől, aki már tudja, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, magától is meg lehet kérdezni, hogy minek örülne. Ehhez kapcsolódóan van azonban egy ilyen hamis hiedelem, mégpedig, hogy ha megkérdezem minek örülne, akkor az már „nem meglepetés”, az „már nem olyan jó”. Szerintem ez nincs így, mert az ajándékozás lényege pont az, hogy a másik örüljön. Azaz hiába meglepetés valami, ha rossz irányba az. Nem romlik el semmi, ha kérdezünk, sőt, azzal csak az esélyünk nő arra, hogy betalálunk.

Ahol italajándék van, ott koccintás is van.

Magyarországon elkönyvelt dolog, hogy a találkozás vagy az ünneplés öröme – amikor csak lehet – ital által koronázódjon meg. Gyakran már bele se gondolunk, hogy az valóban indokolt-e. Alapértelmezett, hogy „szia, szia, igyunk erre valamit”. Bele se gondolunk, hogy szükség van-e rá. A víz, üdítő vagy bármi más is jól esne, de valahogy mégis alkoholra nyílnak ki a bár- vagy hűtőszekrények. 

Nem kell feltétlenül alkoholhasználati zavarral bírni ahhoz, hogy valaki egy ilyen kínálás közben már az ismert Bödőcs-poén szereplőjébe érkezzen. Épp ezért tegyük fel a kérdést: tényleg csak alkohollal, ittasan, vagy bódultságban „lehet” ünnepelni? – ami viszont sokaknál meg is ágyaz egy egész estés „ünnepi” fogyasztásnak. 

A kínálásra „nemet” mondani nemcsak lehetőség, hanem valóság is. Ha valaki úgy érzi, hogy nem kívánja az alkoholt, vagy kimaradna a körből, akkor gyakorolja csak a „nemet” mondást. 

Persze, gyakran mondjuk magunknak, „ó, tudok én nemet mondani”! Aztán valahogy mégis megérkezik a kézbe az egyébként tényleg nem kívánt alkohol. Megtámadják ugyanis ilyenkor az embert a hamis hiedelmek – pontosabban az ember saját magát támadja meg azokkal. Ismerősek a következők? „Nem akarok kilógni”; „inkább iszom, addig se kérdezgetnek miért nem iszok”; „nem akartam őket megbántani”; vagy esetleg „jól van, végülis, kibírom”. 

Mindegyik gondolatban és mondatban közös, hogy mi kezdeményezzük azt magunk felé, azaz mi támadjuk meg magunkat ezekkel a mondatokkal (hamis hiedelmekkel). Azzal, hogy ez meg az fog történni, ha és ha nem iszunk. Emellett mindegyik esetben valami olyasmit teszünk (jelesül, akkor is iszunk, amikor nem akarunk), ami nekünk egyáltalán nem jó, és nem is szeretnénk. És mégis megtesszük. Ne a hiedelmeinknek higgyünk tehát, hanem a valós érzéseinknek! Higgyünk annak, amire vágyunk, ami ott és akkor jó nekünk. És hogy nekünk mi jó, azt mi jobban tudjuk, mint más vagy mint a környezet. 

Lehet és klassz élmény nemet mondani, mert szerintem kevés rosszabb élmény van, mint egy (folyamatosan) másnapos karácsony.

Hogy miért, és hogyan lehet józanul karácsonyozni, és milyen örömöket tartogat az, arról a következő írásban szólok, továbbá hozok pár tanácsot is. 

Addig is józan ünnepi készülődést kívánok!

A szerző addiktológiai konzultáns