Ez már kényszeres vásárlás? Avagy miért veszünk meg olyan dolgokat, amikre nincs szükségünk?
A kényszeres vásárlás is egyfajta függőség, és mint ilyenről, érdemes róla beszélni.
Egy önmegfigyeléssel kell kezdenem. Nagyon szeretek olvasni, és szeretek is képben lenni az aktuális, különböző, érdeklődésemnek megfelelő témakörökben megjelenő munkákkal. Nemcsak az újdonságok ragadnak meg, hanem a korábban megjelent, antikváriumi rendelésektől sem zárkózom el – különösen könyves közösségi oldalról rendelhető olcsóbb példányoktól. Korábban mikor a neten szörfölve elém került egy könyv, vagy nyomtatottan olvastam valamit, és volt abban egy további érdekesnek tűnő könyv, akkor gyakran kerestem rá az adott munkára. Többször még az olvasást is megszakítottam, hogy azonnal tudjam, ismerjem azt a könyvet, és döntsek arról, hogy kell-e vagy sem. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy számos olyan könyv került a polcomra, amelyeket bár rendeltem, de utóbb őszintén és alaposan megnézve, csak korlátozottan érdekeltek. Vagy annyira már nem érdekeltek, hogy amikor azok megérkeztek, akkor rögtön vagy tervezhető időn belül elolvastam volna őket.
Elkezdett foglalkoztatni, hogy akkor hogyan is kerülhetettek ezek a munkák a rendelési kosaramba, majd pedig a polcomra. Először is megnéztem a könyvrendeléseim kontextusát. Az történik például úgy, ahogyan fentebb írtam. Azaz éppen olvastam egy könyvet, van abban egy hivatkozás, rögtön le is tettem, amit olvastam, és rákerestem az abban hivatkozott könyvre. Mi is történik? Engedtem az újdonság impulzív erejének, annak a gondolatnak, hogy „megtaláltam, amit kerestem”, és annak az érzésnek, hogy „elégedett lehetek magammal, ha még azt a könyvet is elolvasom”. És már kerestem is rá. Megtaláltam, elolvastam pár kritikát és ismertetőt, esetleg a moly.hu-n néhány visszajelzést. Belemerültem, gondolkodtam kell-e vagy sem. Volt, hogy nem döntöttem ott és akkor, hanem még gondolkodtam. Nyitva hagytam ilyenkor az ablakot. Jobb esetben visszamentem olvasni, de mivel megszakítottam az olvasást, jó időre volt szükségem mire visszahelyezkedtem a könyvbe és annak világába. Szemben a tévhittel, hogy „tudom, hogy hol tartok”, az agynak időre van szüksége míg felveszi a fonalat – márcsak azért is, mert közben ott ragadtam, hogy megrendeljem-e azt a könyvet vagy ne?
Többet szeretne tudni a kényszeres vásárlás témájáról? Keresse a Hóvége ügyfélszolgálatát, ahol két napon belül ingyen választ kap.
Rosszabb esetben megszakadt az olvasásom is. Még rosszabb esetben lefárasztottam magam azzal a gondolatban, hogy kell-e vagy sem nekem az a könyv, továbbá rá is szántam 30 percet, hogy tájékozódjak róla. És hogy ez utóbbinak „biztos” lehet valami oka. Szóval benne van már fél órám. Ha nem rendelném meg, kárba veszne az is. Ez utóbbi az úgynevezett status quo torzítás jelensége, amikor azért megyünk tovább egy nekünk egyébként nem megfelelő úton, mert már annyi energiát tettünk bele, hogy veszteségként élnénk meg, ha kicsekkolnánk. És ennek az a következménye, hogy rajta maradunk az úton, és még több veszteséget termelünk. Ilyenkor gyakran én is rányomtam a rendelés gombra.
Aztán azt is észrevettem, hogy olyankor rendeltem meg azokat a könyveket, amelyekre alig vagy egyáltalán nincs szükségem, amikor egyszerre több dolgot csináltam (multitasking). Több feladat egyidejű végzése semennyire nem járul hozzá a jó döntések meghozatalához. Pár évvel korábban még erénynek és pozitívnak hirdették, ha valaki multitaskol, azaz egyszerre több dologgal foglalkozik. Hogy milyen gazdag vitalitásról, magas szintű működésről és szuperképességről tesz bizonyságot az, aki erre képes?! Rácsodálkoztunk azokra az emberekre, akiknek 8-15 ablak van nyitva a gépükön, és hogy átlátják a káoszt. Ma már tudjuk, hogy ez nincs így. Amikor valaki egyszerre több dolgot csinál, akkor egyikben sincs jelen igazán – vagy úgy ahogyan akkor lenne jelen, ha csak egyre koncentrálna. Az agya ide-oda cikázik, rendezetlenül érkeznek neki az információk. Mire elmélyülne valamiben, már lép is ki onnan. Mire valamire jutna egyik ablakban, már kattint is a másikra. Ezzel optimális döntések vagy feladatteljesítések nem születnek. Ma már tudjuk, hogy a multitasking megnöveli a hibázás lehetőséget és a munkaidőt is. Ilyenkor úgy vagyunk jelen mindenhol, hogy valójában nem vagyunk benne. Mikor figyelmet adunk az egyik dolognak – helyesebben azt gondoljuk, hogy adunk – valójában a másikban vagyunk, és azon rágódunk.
Gondoljanak csak abba bele, hogy mennyi mindenre emlékeznek egy sorozat- vagy meccsnézésből, miközben telefont nyomkodnak. Vagy mennyire tudják visszaidézi pontosan azt, amit Önöknek beszélnek, ha közben olvasnak. És ez csak két dolog egyszerre.
Magamon azt vettem észre, hogy akkor rendeltem olyan könyveket, amelyekről később kiderült, hogy nincs is rájuk szükségem, amikor a könyvről való tájékozódás közben minden mást is csináltam. Például egy sorozat ment a háttérben, vagy egy cikket olvastam, vagy éppen írtam valamit. Szóval a lényeg, hogy nem voltam ott teljes figyelemmel. Az agyam ilyenkor túl sok ingert kapott, és mindegyiket igyekezett is feldolgozni. Így aztán egyre fáradtabb volt, egyre kevésbé volt meg a módom a jó, teljes figyelemből fakadó döntést hozni. Ilyenkor aztán engedtem, olcsó is volt a könyv, el is fér még a polcon, hajrá. Aztán amikor pár napra rá megjött az értesítés, hogy átvehetem a könyvet, legszívesebben ott hagytam volna az átvevőhelyen.
Felismerve a helyzetet, ma már figyelek arra, hogy ha indokoltnak látom a rendelést vagy a tájékozódást, akkor se legyen semmi zavaró tényező a környezetemben. Nem kell mondanom, hogy azóta jó pár könyv kikerült már az előjegyzési listából is, ahogyan jó néhány könyv ott maradt az antikváriumban, a boltban vagy az eladónál.
A figyelmünk folyamatos támadás alatt van. A képek, az akciók, a hirdetések, a fotók, a „már csak 2 hely van szállodánkban” feliratok mind arra kívánnak bennünket ösztönözni, hogy rendeljünk, és olyanok dolgokat is, melyekre semmi szükségünk.
A rendelések visszafogása érdekében nem csak az adott „tárgyra” érdemes koncentrálni, hanem a környezetre is. Például a rendelésekre való felszólítás jelentős részét a Facebookon kapjuk. Ki-ki pörgeti a tartalmakat, és közben folyamatosan bekúsznak neki az akciós hirdetések. Jó darabig ellenáll, aztán egyszer csak enged – főleg az, akire jellemző a kényszeres vásárlás.
Miért van ez?
Mert az agyának állandóan döntéseket kell hoznia. Amikor nem kattintunk rá egy-egy posztra vagy tartalomra, úgy tűnhet nekünk, hogy simán tudjuk, hogy az nem érdekel bennünket. Közben azonban az agyunk dolgozik vele. Neki köszönhetően megyünk tovább, és bár percenként mondjuk 40 poszttal találkozunk, abból 4-re emlékezünk 1 perc után, de attól még az agy a további 37 poszttal is dolgozott. Azaz állandóan döntési helyzetben van, ingerelve van, ráadásul olyan posztok is bekúsznak, amelyek akciós vásárlásra hívják meg az érintettet. Van úgy, hogy valaki X mennyiségre tud nemet mondani, de X+1-re már nem. Ennek oka, hogy az ingerekkel bombázott agya is elfárad, és könnyebben enged a kísértésnek/sóvárgásnak/kényszerességnek.
Mint, amikor egy időben több dolgot csinálunk. Az agy folyamatos terhelés alatt van, és egy idő után rossz döntések fognak születni. Jó döntésekhez koncentrálásra, figyelemre, nyugalomra és kontrollált környezetre van szükségünk. Ennek megteremtése nem mindig adott, de törekedni lehet arra, hogy lássuk, hogy mennyi a mi felelősségünk ennek biztosításában.
Figyelmünkre csak mi tudunk vigyázni, ha nem tesszük, más sem fogja.
A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
