”Ha függő lennék, nem tudnám minden nap elvégezni a munkám” – a magasan funkcionáló függő esete

„Ha függő lennék, nem tudnám ilyen jól elvégezni a munkám” – a magasan funkcionáló függő tipikus mondata, amit egyébként a környezete is mondhat rá. Erről szól ez a cikk.

„Nem gondoltam volna.”; „Én ebből nem láttam semmit.”; „Pedig a munkádat olyan jól végezted.”; „És ez hogy?!” – csak néhány mondat azok közül, melyeket közeli ismerősöktől kaptam, miután lassan 5 éve immáron gyógyulóként nyilvánosan felvállaltam az alkoholbetegségemet, a szerhasználati zavaromat, hétköznapibban a korábbi aktív függőségemet. Értettem a csodálkozásukat, hozzátartozik a magasan funkcionáló függő életéhez az, hogy a környezete szinte semmit vagy a lehető legkevesebbet vesz észre abból, hogy előbbi viselkedése, szerhasználata kényszeres, kontrollálatlan, sóvárgás kísérte. 

Ebben az írásban magasan funkcionáló függő emberekről lesz szó. Arról az életről, amelynek egyben tartására hatalmas energiákat kell mozgósítaniuk, mert nemcsak dolgozni, feladatokat teljesíteni, gyerekről gondoskodni, edzeni, funkcionálni kell. Hanem mindezeket úgy kell megtenni, hogy közben a szerhasználat és annak negatív következményei folyamatosan helyet kérnek magunknak az életből. A folyamatok kézben tartása, a szálak mozgatása és a látszat saját maga, illetve a környezet felé történő fenntartása gyakran sokszoros energiákat kíván az élethez, mint egy nem függő esetében. De ez az élet nem a teljes élet, hanem az az élet, amit úgy él, hogy ott közben az irányítás a szernél van.

Ha kérdésed van a függőség témájában, ügyfélszolgálatunkhoz is fordulhatsz!

Korábban az gondoltam én is: a szerhasználati zavarommal jól el tudok lenni. Természetesen nem is hívtam annak. Tudtam, éreztem, láttam magamon, hogy van „valami” a használatomban, hiszen az rendszeresen történik, az alkoholnak jelenléte van szabadidőmben, sőt, gyakran szervezi is azt. Az alkalmak esetén nagy mennyiséget ittam, és a másnapi következmények nemcsak fizikaiak voltak, hanem szégyennel, bűntudattal és a lelkiismerettel folytatott órákig-napokig tartó tánc követte. Tapasztaltam, hogy az ivás utáni, vagy azt követő napokon mennyi energiát kell tennem abba, hogy a vállalások teljesüljenek. 

Minden teljesítés azonban csak azt mutatta fel nekem, hogy „nincs itt akkora baj”. Hiszen, ha baj lenne, nem tudnék dolgozni, nem tudnám ellátni a feladataimat, nem lennének barátaim, fizikailag képtelen lennék a teljesítményre, más területen a tervezésre vagy az előmenetelre. Egészségem rendben volt, magas vérnyomásom pedig biztos a hajtás következménye és családi örökség. Meg eleve csak akkor iszom, ha nincsenek másnap kötelezettségeim. Ezek és hasonló belső hangok a magasan funkcionáló altató, hivatalosabban elhárító mondatai. Hiszen, ha a dolgok haladnak vagy funkcionálnak, hogy lennék én függő?!

Úgy, hogy nem minden szerhasználati zavarral bíró olyan, ahogyan azt az egyébként is előítéletes módon valaki elképzeli. A függőséget elhárítók egy tekintélyes része tartozik ugyanis az úgynevezett magasan funkcionáló függő kategóriába. Akik tehát jelenleg működőképesek, és nézik ezt úgy, hogy például munkahelyi teljesítményük által ítélik meg a szerhasználatukat, vagy az életüket. És mivel elismertek a munkájukban, vagy eredményesen végzik azt, nem is gondolják úgy, hogy enyhe vagy súlyos szerhasználati zavarban lennének. Párkapcsolati, otthoni vagy társas nehézségeiket, vagy az élet más terén jelentkező egyhelyben állásukat fel sem merül, hogy a szer következményeivel magyarázzák. Ha fel is merül, hamar eltolják maguktól, és a fenti elhárítások egyikéből termelnek ehhez maguknak érvet. 

Ez az élet azonban nemcsak ezért nem nyugodt. Ott van benne az is, hogy az állapot tudattalan vagy tudatos elrejtése érdekében, a kifelé sikereket mutatás folyamatos fenntartásához, vagy éppen a fenti elhárításokhoz szükséges teljesítmény eléréséhez mind nagyobb energiákat kell mozgósítaniuk. Nem egyszerre nagy az energiabefektetés, hanem fokozatosan, évről évre kell többet beletenni. Ezek az „öregszem, én is lassabb vagyok már” típusú mondatok nagyon mást jelenthetnek az ő esetükben, mint egy nem függőnél.

Nem könnyű számukra a függőség beismerése sem, hiszen az nem összeegyeztethető az önképükkel. A környezetnek sem ezt az arcukat mutatják, így a beismerést olyan kockázatnak látják, amit egészen a katasztrófizáló gondolatokig el tudnak vinni: hogy ezek után majd nem úgy néznek rájuk; hogy elítélik őket; hogy azt gondolják becsaptak másokat; hogy ezzel elveszíthetik a munkájukat – ezek a félelmek a legtöbb esetben nem megalapozottak, és lehet is ezek mögé nézni egy gyógyulási folyamatban. 

Tehát a hibátlan(szerű) nyilvános kép fenntartása, és annak sikere pont, hogy kitolja a beismerés idejét. Ezzel csak a lehetősége tolódik ki annak, hogy valaki teljes életet élhessen. A titkolózás további (állapot)romláshoz vezet.

Saját tapasztalatomra gondolva egyre többet kellett tennem, hogy fenntartsam magam és mások előtt a látszatot. Mert a probléma súlyosbodik, a következmények kézzel foghatóak, de a büszkeség, a félelem, a felelősségvállalás terhe, vagy a tanácstalanság, hogy mi lesz utána mind megakadályoztak abban (és vele én saját magamat), hogy elinduljak egy olyan élet felé, amiben nem úgy kell egyensúlyozni, hogy a szer következményeit kell folyamatosan kezelnem.

A segítségkérés még csak a szótáramban sem szerepelt. Eleve a magasan funkcionáló függők egy részére jellemző az, hogy nehezen kérnek még munkájukban is segítséget. Ők majd megoldanak mindent, nemhogy olyan helyzetbe, ami valami olyannak a saját magunk előtti leleleplezésével jár, ami ellentétes a saját magukról kialakított képpel. 

Mindez nem jelenti azt, hogy soha nem kérnek segítséget, „csak” azt, hogy gyakran jóval később ahhoz képest, hogy tehetnék. És amikor teszik, addigra már felhalmozódnak a következmények. Például válságba kerülnek munkahelyen kívüli kapcsolatok; a válás felé indul házasság; az egészség romlik; a barátok köre egyre inkább a szerhasználattal bírókra redukálódik; a reggelek egyre nehezebbek; és a szégyen megakadályozza, hogy életritmust váltson. Elveszik a hobbik vagy a sport iránti érdeklődés, és ezek elmaradására egyre kevésbé alkalmas a „nincs rá időm” fordulata. Már nem működik annak érve, hogy a szer „csak” jutalom a nap végén, vagy a nehéz munkafolyamatok után, a stresszlevezetésnek már nem eszköze, hanem a stressz fokozója. 

Egy tavalyi, ilyenkor megjelent Hóvége-írásomban ezt írtam: „Ha nem foglalkozol a függőséggel, az fog foglalkozni veled.” Azóta rengetegen megkerestek, és kértek segítséget, többek között magasan funkcionáló férfiak és nők is. Elegük lett abból az életből, amit a szer kontrollál, és vissza akarták venni a kontrollt.  

Mert, mint a tavalyi írást zártam: „segítséget kérni, például egy addiktológiai konzultánst felkeresni, pont annak a jele, hogy az érintett fontos magának, és fontos neki a környezete is. A szándékot felpuhító mondatok helyett higgyünk inkább magunknak, hiszen nem akarunk magunknak rosszat, és ennek már az egyik jele az, hogy felvetettük magunkban a problémát. Csak akkor fogunk válaszokat kapni, ha feltesszük a kérdéseket”.

A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.