Nincs karácsony Kevin nélkül. És idegeskedés nélkül van?

Mivel győzhető le vagy előzhető meg a karácsonyi idegeskedés? Nem egyszerű, de nem is lehetetlen.

Gyerekkoromban az egyik leghangolóbb „dolog” tudott lenni, ha a környezetemben élő vagy lévő felnőttek puffogtak a karácsony miatt – amikor valamilyen negatív jelzővel látták el, és szinte panaszkodtak rá, hogy az van, és hogy az érkezik. Gyerekfejjel is – gyerekfej módjára – tanakodtam ilyenkor, hogy minek ezen idegeskedni, miért nem lehet csak úgy örülni az ünnepnek? Miért nem látják mindazt a kivételességet, ami a karácsony? Szomorkás hangulatom lett ettől, és egy-egy ilyen felnőtt karácsonyt szidalmazó mondat után picit mindig vissza kellett építkeznem.

Foglalkoztat az néha, hogy azok a felnőttek, akiket a saját maguk megfogalmazása alapján „egyáltalán nem foglalkoztat a karácsony”, vagy „soha nem szerettem annyira a karácsonyt”, vagy „alig várom, hogy vége legyen”, az esetükben ez az ünnepkép hogyan alakulhatott így. Számukra természetesen módon, kívülről nézve hűvösen és távolságtartóan fogalmazzák meg érzelmi távolságtartásukat a karácsonnyal kapcsolatban. Én, aki nagyon szeretem a karácsonyt, együttérzek ezekkel a távolságtartásokkal kapcsolatban. Ugyanis azt szeretném hinni és gondolni, hogy senki nem választja azt, hogy „utálja a karácsonyt”, hanem inkább valami olyan tapasztalata, szomorúsága, csalódottsága vagy bizonytalansága van az ünnep kapcsán, ami a múltra megy vissza, és amelynek érzése akár még ma is rátakarhat mindarra, amit a karácsony adhat.

Kérdése van, segítséget kérne? Ügyfélszolgálatunkhoz ingyenesen fordulhat, két napon belül válaszolunk!

És ha már együttérzés: akkor gyerekként nem értettem, felnőttként annál inkább, hogy miért sokallnak be az emberek karácsonykor. A karácsonyi idegeskedés nem az ünneptől van, hanem mindazoktól a külső és belső kényszerektől, ami ilyenkor „megtámadja” az ünnepre készülődőket. Ilyen kényszer lehet a „mindenképpen kell, hogy örüljön annak, amit kap” gondolata. Ez pedig nagy nyomás tud lenni, a leblokkolástól kezdve a túlköltekezésig. Annyira örömet akarunk okozni egymásnak, hogy a végére teljesen befeszülünk, idegesség és ingerlékenység érkezik meg. Ezzel pedig el is kerül a fókusz arról, hogy a karácsony az egy megérkezés, nem pedig egyetlen egy pont. 

És ezzel nőhet is bennünk a feszültség. Az idegességből és a szorongásból következő döntések pedig mindig rosszabbak lesznek annál, mintha hagynánk, hogy enyhüljön a kényszer, lejjebb húzódjanak a nyugalom kikezdésére irányuló ingerek.

Általában is jellemző, hogy az ingerből azonnali döntés ritkán hozza azt a megoldást, mintha csak megengednénk magunknak az adott negatív érzést (pl. ideges vagyok, hogy mit vegyek; késett a vonat stb.). Hiszen utóbbiak önmagukban csak annak jelzései, hogy nyomás alatt vagyunk. Ha pedig nem kell menekülni abból a nyomásból, mert nem vagyunk lelki vagy fizikai támadás alatt, úgy érdemes inkább a következővel tovább menni: „Igen, most ideges vagyok. Ez a karácsonyi idegeskedés, nagyon bosszantanak a hirdetések, a felhajtás, le kell most nyugodnom, megállok”. Mert gyakran nem vágyik többre az, aki átmeneti idegeskedésben vagy feszültségben van, minthogy valaki validálja az érzéseit – ezért sem működik, a „nyugodj már meg” felvetése. Ha ezt a környezettől nem kapjuk meg, ott lehetünk magunknak mi. És miután ez megtörtént, már lejjebb is megy a feszültség börtönfala, amiből előtte úgy éreztük, hogy ki kell azonnal törni. És már látszódnak is a lehetőségek, az utak, az ajándék-lehetőségek sokfélesége. A lassú döntéshozatal kifejezetten hatékony megoldás lehet a túlköltekezés megelőzésére. 

Nekem még nyomás alatt nem sikerült soha olyan ajándékot venni, amiben igazán biztos voltam, hogy örülni fog az, aki kapja. Inkább halmoztam ilyenkor, és ajándékról ajándékra veszett el a személyes jelleg, és a végén már teljesen bizonytalan voltam abban, hogy jó ötlet volt-e pont az az ajándék. És megtapasztaltam azt is, hogy annyira elborított a karácsonyi idegeskedés és a kapcsolódó érzések, hogy „valami olyat kell vennem, ami nagyon jó”, hogy sikerült minden idők legfeleslegesebb és legkevésbé örömet okozó ajándékát megvennem. És ennek felismerésével csak a feszültségem nőtt. Azóta lassan veszek ajándékot, és annak bizonyosságával, hogy úgyis meg fogom találni azt, ami a másiknak örömet okoz. És így is szokott lenni. És amikor a türelemre, a bizonyosságra és arra fókuszálok, hogy minek is örülne a másik, akkor – ha nem is rögtön-, de jön az ötlet. 

Végül a karácsonyi idegeskedés kapcsán beszéljünk egy olyan feszültségforrásról, amiben nem mindenki osztozik. Ez pedig egy függőben lévő félelem azzal kapcsolatban, hogy elrontja mások ünnepét. Az, hogy függőségét elfogadó, de azzal még nem foglalkozó, vagy azt tagadó emberről van szó, most lényegtelen. A közös bennük a félelem, hogy miattuk nem úgy fog sikerülni az ünnep, ahogyan sikerülhetne. Mert megint (esetleg) túlisszák magukat; mert tudják, hogy nem tudják kontrollálni a szerfogyasztását; mert szégyenben vannak azzal kapcsolatban, hogy tavaly hogyan viselkedtek, és attól tartanak, hogy megint ez fog történni; mert arra gondolnak, hogy hozzátartozóik őket fogják figyelni, és nem lesz felhőtlen az ünneplésük; hogy megérzik rajta a feszültséget, hogy ő még inna akkor is, amikor már társasozni kellene szenteste.

Ezt a feszültségforrást kezelni nehezebb, mint a reklámok nyomasztását, de elmaradása esetén minden karácsony félelemből és feszültségből fog indulni, és jó eséllyel abba is fog megérkezni. 

A függőség miatti félelemben ünnepelni nem más, mint a félelem „ünneplése”. Aki ebben van, az adja inkább magának karácsonyra a segítségkérést! Hogy aztán karácsonyi idegeskedés helyett ünnepelhesse magát, családját, a változás és a(z ön)szeretet lehetőségét!

A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.