Hogyan állítható helyre a kommunikáció egy függővel? 1. rész

Hogyan állítható helyre a kommunikáció egy függővel? A hozzátartozó gyakran érzi úgy, hogy ezt már nem bírja tovább. Mintha csapdába került volna, és amint és ahogyan csak lehet, ki akar abból szabadulni. 

2025 januárjában a magyar felnőttek 45 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a közvetlen, baráti, vagy családi környezetében tud olyan emberekről, akiknek alkoholfogyasztása okozott már problémákat, feszültségeket vagy vitákat a mindennapok során. Folytatva a számok nyelvén, ez annyit jelent, hogy több mint 3,5 millió hazai felnőtt ismer ilyen embereket a barátai vagy a családtagjai között. A szám önmagáért beszél, bár nem arról árulkodik, hogy ennyi alkoholbeteg lenne az országban, hanem arról, hogy az alkohol miatt több mint 3 millió ember világában vannak konfliktusok. Ez két különböző „dolog”. Mindenesetre ez a 3,5 millió nagyon jelentős előfordulási számot jelent, és szemléletesen mutatja is, hogy mennyi feszültség halmozódhatott fel az alkohol miatt házasságokban, párkapcsolatokban, munkahelyeken vagy családokban. 

Kérdése van a függőség kapcsán? Ingyenes ügyfélszolgálatunkhoz bármikor fordulhat kérdéseivel. Két napon belül válaszolunk.

Nézzük meg a helyzetet a hozzátartozók vagy barátok szemszögéből! Azokéból, akik elszenvedik a másik ember alkoholfogyasztásának negatív következményeit. Helyesebben ők is elszenvedik, ugyanis szemben a tévhitekkel, a függőnek sem jó az. Utóbbi is szenved ettől, de itt és most még nem tud más döntést hozni. Visszatérve a hozzátartozóra, ő nagyon gyakran érzi úgy magát, hogy ezt így már nem bírja tovább. Mintha csapdába került volna, és amint és ahogyan csak lehet, ki akar abból szabadulni. 

A motiváció kulcsa az érintettnél van. Ne legyintsünk azonban erre azzal a mondással, hogy „amíg ő nem akar változtatni, úgysem lesz semmi”, mert bár ebben sok igazság ebben, de a kérdés az, hogy egy hozzátartozó vagy barát mivel tud hozzájárulni a motiváció erősítéséhez. Nem az érintett szerhasználó helyett kell motiváltnak lenni, sőt, a hozzátartozónak elsősorban saját lelki jól-létére kell fókuszálni, de a motiváció felkeltésében lehet partnernek lenni.

Az e heti és jövő heti írásban azt fogom körüljárni, hogy milyen „technikák” nem működnek abban, hogy a motivációt illetően erősítsük a segítségkérést. Ez utóbbi „megoldások” gyakran hozzátartozó tehetetlenségérzését is csak erősítik, a kommunikáció egy függővel ettől nem áll helyre. 

Nem működik ez a kommunikáció egy függővel

Ami például nem működik: az a félrenézés. Amikor érezzük és tudjuk, hogy „van valami”, de azt gondoljuk, hogy idővel az megoldódik; hogy biztosan látja az érintett is, aki pedig felnőtt ember, tehát tudja, hogy „kell ezzel foglalkozni”. Az előbbi mondatban semmi konkrétum nincsen: „megoldódik idővel” (mi oldódik meg, és mennyi idővel?); „pontosan tudja” (mit jelent az, hogy pontosan tudni); és „ezzel foglalkozni” (mi az az ezzel). A szerhasználó mellett tehát a hozzátartozó is kerülgeti a problémát, magában tartja az ezzel kapcsolatos gondolatait és érzéseit, sodródik a folyamatokkal. Azaz a függő idejében és terében él. Nem beszéli el nehézségeit, nem közli a másikkal azt, hogy miként érzi magát akkor, amikor a szer újra és újra megérkezik vagy jelen van az életükben (természetesen erről beszélni nem is könnyű, hogy miként lehet, erről fog szólni a következő írás).   

Nem megoldás a nyomásgyakorlás sem, az olyan mondatok, minthogy „most már kezdj valamit ezzel/magaddal”. Még nem láttam embert, akinek ettől megjött volna a motivációja a változásra. Természetesen megértem azt is, aki tehetetlenségében, dühében és csalódottságában fogalmaz így, akinek nehézséget okoz nézni, hogy a másik miben van, és félti őt, családját és nem utolsó sorban saját magát. De gyakran az érintett ebből a mondatból „csak” annyit hall meg, hogy ő az, aki itt és most „nem jó semmire”. Pedig akinek gondja van az élettel vagy annak egy területével, énkeresésben vagy bizonytalanságban van, az az ilyen mondatokból nem tud önbizalmat nyerni – sőt meg van annak az esélye, hogy inkább távolodik saját cselekvőképességétől. És itt hangsúlyoznom kell: ezt a távolodást nem a hozzátartozó okozza, ő úgy fogalmazza meg ami benne van, ahogyan ott és akkor tudja. Senki nem tanulja meg vagy tudja magától, hogyan kommunikálja az érzéseit vagy megéléseit egy viselkedési- vagy egy szerhasználati zavarral küzdő felé. És nem azt lehet tanulni, hogy miként fogalmazzon „jól”, hanem azt, hogy milyen módon fogalmazza meg azt, ami ő benne van, ahogyan ő érzi magát, ami neki ebben a helyzetben nehézséget okoz. Azaz én- és érzésközlésben lenni, magáról beszélni, a saját érzéseiről, és kevéssé a másikról. 

Fontos tehát látni mindkét félnek: ketten vannak ebben helyzetben, de azon belül megvan mindkettőnek a saját világa, amiben is ez az állapot máshogy okoz mindenkinek nehézségeket. Ennek a másik általi befogadás módja („hogyan kezdjük el erről beszélgetni”) tanulható, és ennek egyik tere a segítői, mely nemcsak érintetteteket, hanem hozzátartozókat is vár.

További kevéssé működő „stratégia” a fenyegetés. Ha azt mondjuk, hogy „ez és ez fog történni”, ha nem megy valaki segítségbe. Ideig-óráig működhet, az érintett segítséget is kérhet, elkezdhet akár szárazságkúrákat tartani, de ez a döntése nem belső indíttatású, hanem azért történik, mert fenyegetik, és fél a következményektől. Helyette azért lehet inkább segítséget kérni, mert élni akar, mert teljes életet akar élni, és ezt a másik emberrel szeretné megosztani, vagy a családjával és a gyerekeivel. Az életre irányuljon tehát a döntés és a motiváció, nem pedig a félelem hajtja. 

Biztosan nem fog működni a megszégyenítés sem. Attól, hogy valakinek azt mondják, hogy „nézd, hogy nézel ki, mint egy…”, vagy „pont olyan leszel, mint az apád”, attól nem cselekvőképesnek fogja magát látni, hanem elveszettnek, reménytelennek és tanácstalannak. A „szégyellem, ahogy kinézel” sem hoz két embert közelebb, távolabb annál inkább (most abba nem megyek bele, hogy valaki hogyan szégyellheti magát valami miatt, amit egy másik ember csinál, mert az egy másik cikk témája lenne).

Nem működik a csenddel verés, az sem hoz belső békét senkinek. Beszélni és közeledni kell. Hogy ez mit jelen, milyen megoldások vannak a kölcsönös megértésre, azzal foglalkozom a következő írásban.

Van megoldás! Legyen a jelszó, hogy közösen vagyunk benne, közösen jövünk ki belőle!A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.