“Abbahagytam a dohányzást, de állandóan a cigire gondolok”

„Abbahagytam a dohányzást, de állandóan a cigire gondolok” – sokszor hallottuk már olyanoktól, akik a leszokás első heteiben vannak. Néha egészen nagy feszültségek mozognak ilyenkor az illetőben, a szomorúságtól az érzéskitörésig terjedő megannyi hullám csapkodhat benne. Együttérzésem, éppen ezért haladjunk is szépen lassan.

Először is: az, hogy a leszokás első időszakában feszültnek érzi magát, az természetes és megengedhető. Az nem hiba, nem kudarc, és nem ok semmi kapkodásra. Ez a feszültség csak azt jelzi, hogy mennyire összenőtt a cigivel, az Önnek egyébként sok nehézséget okozóval – hiszen mégiscsak úgy döntött, hogy abbahagyja, és erre jó okai lehetnek. Ezek a néha ritmusosan érkező idegeskedések „csak” annyit üzennek, hogy az irányítás a cigarettánál volt, ami most is nagyon akarja, hogy megint az ő ajánlatával csillapodjanak a nehezebb érzések. Ami viszont csillapítás az egyik oldalon, az a függőség fenntartása és az azzal járó negatívumok erősítése a másik oldalon. 

Szóval attól, hogy az van a fejében, hogy „úgy rágyújtanék”, amiatt ítélkezni maga fölött nem kell. Érez, és amellett, hogy tudja, hogy ez most nehéz, mellette azt is tudja, hogy Ön akar irányítani, és ezért most vigyáz magára, és nem nyújt rá. Tudomásul lehet venni ennek kezdeti feszültségét, lehet engedni érkezni, és ahogy az jött, úgy menni is fog. 

Kérdése van a dohányzás abbahagyásáról? Ügyfélszolgálatunk két napon belül ingyenesen válaszol.

Menjünk tovább a címbéli mondattal: „abbahagytam a dohányzást”. Először is gratulálok, másodszor pedig hálás lehet ezért magának. Hogy mennyire, azt Ön tudja leginkább. 

A kérdés csak az, hogy Ön egy leszokó vagy egy nem dohányzó? Írtam már itt arról, hogy képzeljünk el két embert, akit cigarettával kínálnak. Az első úgy válaszol, hogy „Köszönöm, nem kérek. Próbálok leszokni”. A másik úgy, hogy „Köszönöm, nem kérek. Nem dohányzom”. Első esetben az érintett magát dohányosnak hiszi és tartja, része az az identitásának. A másik válaszoló nem dohányosként tekint magára, azaz korábbi dohányzó identitása már egy korábbi életszakaszának a része. Aki az utóbbi mentén gondolkodik magáról, és ezt is kommunikálja, azt megkínálni többször aznap este már nem fogják. Ha még nem tudja valaki, hogy mit is akar (leszokni vagy sem), az úgy kevéssé fog eredményezni hatékony énvédelmet. Bizonytalan lesz ugyanis abban, hogy mire is irányulnak döntései, mi iránt köteleződött el valójában. Ez pedig, ha nem is kikövezett, de hívogató út a megcsúszásra és a visszaesésre (erről lásd itt). 

Tehát: Ön abbahagyta, mert nem akar mostanában cigizni, vagy abbahagyta, mert Ön nem dohányos. Mindegy az, hogy még 1 napja nem dohányzik, nem az vezet előre, ha azon gondolkodik, hogy mikor mondhatja el azt magáról azt, hogy „nem dohányos”. Cselekedjen, és lássa úgy magát az első naptól kezdve, ahogyan élni és látni akarja magát a jövőben! Ez ad Önnek, az önmegkérdőjelezés viszont elvesz.

Folytassuk a címbéli mondat második felével: „állandóan a cigire gondolok”. Tehát állandóan és Ön. Remek! Itt is van akkor a fókuszváltás lehetősége. Vizsgálja meg magát, hogy valóban állandóan a cigire gondol-e, vagy olyan erősnek érzi a feszültséget, hogy mintha állandóan a cigi járna a fejében. Azok a fordulatok, minthogy „minden”, „semmi”, „állandóan”, „szinte soha” olyan megélésekre utalhatnak, amelyek annyira erősek, hogy kitakarhatnak minden mást. Minden mást, amire emellett egyébként gondolunk, ami emellett jó. Segíthet ezért ilyenkor az, hogy ha beleütközünk, azaz észrevesszük az idézett fordulatokat, akkor egy picit megállunk, körbe nézünk magunk körül és magunkban. Ezzel meg is érkezünk a valóságnak egy teljesebb megélésébe. Ettől még érezhetjük, sőt, meg is engedhetjük az adott nehéz érzést, de az nem a teljes valóság, hanem csak egy „szelete” annak. A változás nem azt jelenti, hogy bizonyos negatív érzéseket már soha többé nem érzünk, hanem hogy képesek leszünk azokra más reakciókat adni, más reagálásokkal lenni. 

Menjünk tovább a címbéli mondatnak arra a részére, hogy „cigire gondolok”. Aki ezt mondja, az tehát látja, hogy ki gondol a cigire? „Én”. Ilyen felismerések esetén nagyon gyakori, hogy az érintett elkezd magára haragudni. Például: „Úgy utálom magamat, hogy állandóan a cigire gondolok”; vagy „De most komolyan, miért csinálom én ezt állandón?”. Ismerős lehet az is, hogy „nagyon idegesítő, amit csinálok”, vagy „jó lenne már abbahagynom ezt a kattogást”. Mindegyik mondatban az a közös, hogy az érintett ítélkezik maga felett, negatív érzésekkel van magával kapcsolatban, azonnal vár el magától olyat, ami teljesen ellentétes azzal, amit korábban csinált. Ki ahogyan gondolkodik magáról, az erősen befolyásolja azt, ahogyan cselekedni fog. Ha magát rossznak, önmagának ártónak vagy idegesítőnek látja, akkor az a feszültség, amit érez egy leszokási szakasz esetén, az csak erősödhet, és egyre nagyobb helyet csinál magának a rágyújtásra, az ivásra vagy a szívásra. 

Tehát a megoldás az együttérzés saját magával, és ezzel vissza is értünk az írás elejére: ha elfogadja, azaz csak engedi a negatív érzést, a feszültséget, ami az elején érkezhet, ami viszont csak annak a jele, hogy elkezdte járni az öngondoskodás útját, akkor nincs miért ítélkeznie maga felett. Azért érzi azt, amit, mert változtatni akar és változásban van. Ha nem érezné, ha nem a cigire vagy az italra gondolna, akkor valószínűleg épp cigizne vagy inna. 

És el kell mondanom – sokak tapasztalatát közvetítve: ezek a szer körül cikázó gondolatok és kapcsolódó (nehezebb) érzések enyhülni fognak. Az agy rátanul arra, hogy van csillapítási lehetőség a cigin túl, és teszi ezt úgy, hogy az ember megtalálja azokat a megoldásokat, amelyekkel aktívan tehet a sóvárgás csökkentéséért. 

Ezekkel foglalkozom a következő írásban. 

Lehet, hogy minden kezdet nehéz, de ami utána jön, az nagyon izgalmas.

A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.