És 10 év múlva nem ez a dal lett – Böcskei Balázs írása
Fiatalkoromban egyik kedvencem volt a Bereményi-Cseh-szerzőpáros Tíz év múlva… című dala, melynek refrénsora, hogy „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”. Ez abban az időben lett az egyik dalom, amikor a függőségem fokozatosan kibontakozni kezdett. Nem lehetett véletlen, hogy az idézett sor és a kialakulni készülő függőség találkoztak. Dúdoltam, és féltem, hogy 10 év múlva ez a dal lesz.
Jelentem, tíz év múlva nem ez a dal lett, de közben volt több mint 10 év, amikor ez volt.
Amikor e sorokat írom, éppen készülődés előtt vagyok. Egy európai városba utazom, ahol a 10 évvel ezelőtti látogatásom vissza-visszatér emlékeimben. Nagyon készültem és vártam az akkori nyaralást, először jártam ott, tele voltam várakozásokkal és tervekkel. Mindent előre elgondoltam, és gyermeki izgalommal indultam el. Talán, aki olvassa az írásaimat, abban meg is szólal a csengő, hogy minden bizonnyal nem a tervek szerint alakult a program. Valójában majdnem a tervek szerint. Mármint mindent, ami a bakancslistán volt, megtekintettem, elégedett is lehettem volna, csakhogy épp „nem voltam ott”.
Mit is jelent ez?
Nem csak ma visszanézve, hanem ott és akkor is – még ha nem is tudatosítva az érzéseket és a megéléseket – észrevettem magamon, hogy nem vagyok jelen. Jelen lenni valamiben azt jelentette volna akkor (és ma már jelenti is), hogy kapcsolódom az érzéseimhez, intenzíven élem meg a szituációkat, meg tudom fogalmazni, mi a jó bennük és mi az, amitől inkább eltekintenék.
De én nem ebben voltam. Ennek 10 éve, és jól emlékszem miben voltam. Ez az időszak, amikor már aktív függőségem tovább erősödik. Ez nemcsak mennyiségi kérdést jelent, hanem egyre mélyülő bűntudatot, ítélkezést és haragot magammal kapcsolatban, egyre kevesebb önszeretet, és egyre nagyobb bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy miben vagyok.
Problémád van, de nem tudod, kihez fordulhatnál? A Hóvége ügyfélszolgálatához bátran lehet, ingyenes és gyors választ kapsz a kérdéseidre!
Nem voltam jó partner sem magamnak, sem a közvetlen környezetemnek. Nem lehetettem az, hiszen tekintve, hogy nem voltam jelen az érzéseimben, ennek következtében nem tudtam úgy kapcsolódni máshoz sem, ahogyan az szerette volna. Ha megfogalmazták felém, ha nem, ennek tudatában voltam – még ha a háttérben zajló érzelmi folyamatok nem is tudatosultak bennem. Ezzel párhuzamosan és ennek következtében a szégyen is erősödött bennem, és a szégyent még nagyobb szégyennel fojtottam le.
Azaz alkohollal.
Addigra megtanultam a magyarázkodásnak, a felelősségáthárításnak vagy a szembenézés elkerülésének különböző gyakorlatait, így könnyű is volt azokat fokozni. Aktív alkoholista voltam, aki magának ezt nem mondta ki, de életemnek számos jelével mégis felmutattam magamnak.
Nem tudtam, van-e élet és lehetőség az alkoholon túl, mely válasznélküliség abban is megakasztott, hogy a boldog és értelmes élet kérdésére legyenek személyes mondataim. Fogalmam sem volt mit jelentenek az olyan kifejezések, minthogy „boldog” vagy „értelmes élet”, és ha megkérdeztek volna olyan mondatokkal írtam volna le, amit fejben biztosan osztottam volna, de a szavakhoz érzésben kapcsolódni nem tudtam volna.
Ez nem jelenti azt, hogy boldogtalan lettem volna, ez csak azt jelenti, hogy nem tudtam, mit jelent boldognak lenni, és hogyan kell azt.
Emlékszem a képre, amikor is egy délután a város egy ismert részét nagyon be akartam járni. Egyedül voltam a programban, és el is indultam felkutatni minden ismert zugát. Mai napig korlátozott képeim vannak erről a délutánról. Pedig mozgásban voltam, talán fotókat is készítettem, egyik közeledési eszközről a másikra szálltam. Mégis, 10 éves távlatban is csak annyi van meg, hogy megyek – ahogy szokták mondani gyerekkoromban –, kajtatok és kattogok. Jelesül belül harcolok a világgal, pörgetem a képeket, fel se nézek, dühös vagyok (magamra), és arra, hogy visznek el a képek és a negativitások. És természetesen a délután egy nem jelentéktelen része ivással telik. Büszke voltam magamra, hogy amikor a délután folyamán visszamentem egy kocsmába, már belépésem után csapolták is ki a sört, tették elém. Hát, „hiába, megjegyeztek. Komoly játékerőt képviselhetek a kocsmában”. Mondogattam magamnak ilyen mondatokat, mely büszkeséghez már akkor is erős szégyenérzet kapcsolódott.
Az a kettőség, hogy arra vagyok büszke, amit szégyellek, amit magam előtt is takarok, az még feszültebbé tett.
A délután úgy végződött, hogy egy másik helyen a pultnál ülve, immáron nem tudom, hányadikat lehúzva, fogalmam sem volt, hogy milyen érzésben vagyok, csak az a felismerés érkezett meg, hogy valójában semmit sem láttam a városrészből. Hogy – ma már így fogalmazom meg – eltelt egy délután az én-keresés függőség általi hajszolásában. Azt, hogy saját magamat az alkoholon keresztül megtalálni nem tudom, annak a felismerése utáni cselekvéshez még 6 év kellett.
Ha visszaemlékezem, ahogyan ott ülök egy idegen ország idegen városának idegen pultjánál, akkor nem egy 32 éves felnőtt férfit látok, hanem egy gyereket. Aki nem tudja, miben van, és kikerülne abból a helyzetből, de nem tudja, hogy miből is, és valójában merre induljon. Leülnék a gyerek mellé, és nem rendelnék neki, hanem csak várnám, hogy elmondja, miben van. Megvárnám, míg jelenlétem elfogadtatja vele, hogy kíváncsiak rá, hogy elbeszélhető, ami fáj, kimondható az, amihez kapcsolódni nehéz vagy még egyáltalán nem megy. Mert segítségre lett volna szüksége a 32 éves gyereknek, de az nem tudta, hogy kérhető, és nem hitte el, hogy van.
Ezen nyaralás alkalmával, amikor nem ittam, akkor sem voltam jelen. Sétálok, figyelek, válaszolok, de ma is nehezen tudnék visszaidézni akkori beszélgetéseket, épületeket, helyszíneket, történéseket – legalábbis egy jelentős részüket.
Ma ennek 10 éve. 4 éve vagyok józan, és nem félek.
Nem félek attól, hogy most nem leszek jelen, hogy kiesnek helyzetek, beszélgetések, utcasarkok és képek. Nem félek attól, hogy nem kapom meg, amire szükségem van, és hogy ne tudnék figyelni arra, hogy másnak mire van szüksége. Nem tudom ezt kitalálni mindig, nem is kell, hiszen meg tudom kérdezni, ki lehet mondani, hogy segítségre van most szükségem. Nem félek, hogy nem tudok kapcsolódni érzéseimhez, vagy hogy elveszítem azt, amivel most rendelkezem. Megtaláltam erősségeimet, és keresem azokat újra és újra, mert kíváncsi vagyok magamra, és ezzel másokra is. Elfogadom az ellentmondásokat, igyekszem barátságba kerülni velük, és mögéjük nézni. Nem a korlátaimra, hanem erősségeimre fókuszálok, és amikor ebben nehézségem van, akkor elbeszélem magam vagy közvetlen környezetem felé. Mert a józansággal megtapasztaltam, hogy elbeszélhető, kimondható; hogy meghallgatnak, és az ítélkezésmentes terek felhúzhatóak. Lehet, hogy nem könnyű az elején, lehet ebben segítség kell, de aki elindul az úton, az mind azt igazolja vissza, hogy lehetséges.
A józanság szabadság. A szabadság a boldog és értelmes élet egyik kulcsa.
A függőség 10 éve leszakított a városról és a környezetemről, hiszen leszakított magamról is.
Ma már nem kell félnem attól, hogy nem lesz mit mesélnem, ha hazaérek. Mert józan vagyok, és már jelen vagyok.
Eltelt 10 év, és nem ez a dal lett.
A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
