A lapot neked osztják, de nem érted. A kártya mindent elvisz – Böcskei Balázs írása

Szerintem jó pár olvasó van, aki szereti vagy találkozott már Martin Scorsese valamelyik filmjével. Dühöngő bika, Aljas utcák, Taxisofőr, Nagymenők, és a lista folytatható. Megannyi olyan film, amit csak ő tudott megrendezni, a New York-i világ, főleg a bűn New York-i társadalmának ismerete kivételes szemű alkotóvá tette. És hát a Casino.
Casino: mindenki veszít?
A Casino című filmjében is egy olyan színészi felvonulást rendez, hogy akit nem érdekel a kaszinók és a bűnözés fehér galléros, illetve öklökkel művelt módja, az is leragad a képernyő vagy monitor elé. Robert de Niro, Sharon Stone, Joe Pesci, James Woods – csak néhány színész, akik nem engedik, hogy elkapcsoljunk.
Meg kell jegyeznem, hogy a Casino nem tartozik a segítőjellegű, érzékeny és nyugodt filmek közé. Nem hiszem, hogy eltelik benne úgy 2-3 perc, hogy ne káromkodna valaki, hogy ne beszélne valaki egy másikról úgy, mint egy ronggyal. Emellett viszonylag gyakran indulnak el a levegőbe kezek, karok és lábak is – mondjuk úgy – konfliktusrendezés ürügyén. Szóval nem egy pedagógiai alkotás, még akkor sem, ha olyan új tudásra teszünk szert a sivatagról, amit a környezetismeret könyvekben nem olvashatunk (hogy mire gondolok, arról itt).
Mint az a film címéből is kitűnik, a kaszinók világába csöppenünk. Belelátunk abba ahogyan a maffia fehéríti a pénzt, aztán abba ahogyan az üzletek mögött láthatatlanok maradnak a górék. A filmben megtapasztaljuk, hogy mit jelent a fényűzés Las Vegasban. És ami szintén egyértelművé válik a Casinot nézve, az a következő: a kaszinókban mindig az nyer, aki nem játszik, aki csak figyel. Ez utóbbi a maffia, a fenntartók, a kaszinó működteti. Ők nem játszanak, ők „csak” arra figyelnek, hogy mások hogyan játszanak. Figyelnek, és nyernek, mert arra ügyelnek, hogy más ne nyerjen. Így vannak beállítva a (félkarú) gépek, a rulett alatti mágnesek vagy az osztók trükkjei. Egy komplett kameralánc figyeli hogyan veszítenek azok, akik azt hiszik, hogy „ez most az ő napjuk”. A nyerészkedők lesik ahogyan elmennek a felvett hitelek, ahogyan kifolyik ki a pénz és a jövő a zsebből.
Aki játszik, az veszít, és főleg akkor veszít, amikor nyer.
Mert amikor nagyot nyer, akkor azt hiszi, hogy ő nyert, legyőzött mindenkit. Pedig csak hagyták nyerni. Hagyták, mert bíztak benne, hogy például egy játékszenvedéllyel küzdő ember játszik. Aki, amikor nyer, akkor utána ismét kockáztat, és nem csak azt veszíti el, amit nyert, hanem az elvesztett nyeremény (ami tehát valójában soha nem volt az övé) utáni sóvárgás és szomorúság még nagyobb kockázatba viszi.
Ennek a folyamatnak és egy aktuális végállomásának egy jelenete, amikor Nicky Santoro (Joe Pesci) úgy beszél egy férfival, aki épp eljátszotta a gyerekei gondozására adott pénzt, hogy még a nézőknek is fáj. Nem így beszélünk el egy bajban lévővel, nem így próbálunk mellé állni. Persze, a maffiózónak a filmben az a feladata, hogy hozza, amit a keménykedőknek hozniuk kell. Nem csak az a fájó, ahogy szerepének megfelelően Nicky Santoro lenyomja a férfit, megszégyeníti, megvetéssel beszél vele, hanem az is, hogy milyen helyzetbe került ez a férfi. Eljátszotta a pénzt, se étel, se fűtés. És van otthon két gyerek, egy család.
Casino: Csak az nyer a filmben is, ak nem játszik
Aki abban a hitben van, hogy legyőzi a beprogramozott és bekamerázott rendszert, az veszít. A kaszinókat, az online játékok és fogadások rendszerét nem azért hozták létre, hogy az ember nyerjen. Akik tulajdonolják őket, akik algoritmust és programot írnak egy-egy online játékra, azok nem azért teszik ezt, hogy segítsék az erősítsék az emberek anyagi stabilitását. Éppen ellenkezőleg, az a cél, hogy azon gazdagodjanak meg, hogy a játékos elveszítse azt, amivel bír, vagy bírhat (hiszen, ha nem játszana, annyi másra költhetne). A casino, a játékbarlangok, az online fogadók- és játékok rendszere nem szociálpolitikai eszközök, hanem többek között miattuk is van szociálpolitika. Mert a problémás szerencsejáték-használttal bíró emberek elveszíthetik azt, amiért megdolgoznak.
A 18-64 év közöttiek 67%-a kipróbálta már a szerencsejátékot. A 18-64 év közöttiek 9%-a problémás szerencsejáték használó (további adatok itt). Van tehát miről beszélni.
Fekete Péter álnévvel sok éve megjelent, és még mai is kapható könyvnek a címe őszintén beszéli el azt, ami itt a helyzet: Szerencsejáték életre-halálra. A szerző a könyvben (itt ingyenes elérhető a teljes könyv) saját problémás szerencsejáték-használó útját írja le a kezdetekből a gyógyulásig. Segítő, őszinte, bátor, és jól szemléltető sorok. Soha nem volt dolgom szerencsejátékkal – de az abban érintettekkel van tapasztalatom, erről már írtam a Hóvégére –, de aktív függőkkel igen (a korábbi érintettségem okán is). Így aztán volt több ismerős kép a könyvből. Most csak egyet hoznék ide: azt írja a szerző, hogy amikor játékbarlangokba járt, akkor bár rengeteg pénzt játszott el, de az adott helyen többet mint 60 forint (igen, az ár alapján ez még egy másik kor) soha nem adott ki szendvicsre, mert drágának tartotta. Értjük, ugye! Miközben mennek el ez ezrek és a tízezrek a játékba és a veszteségbe, addig 65 forint már sok szendvicsre. Sok függőnél tapasztaltam, hogy miközben spórol saját magán (ruházat, étel, mozi, háztartásba valami eszközvásárlás), aközben sokszorosát költi el italra, kábítószerre, vagy a kaszinóban. Túl drága egy mozijegy, de nem drága annak 2-3 szorosát és rendszeresen elinni és eljátszani.
Azt írja Fekete, hogy a függő „csak” három okból játszik tovább: (1) ha nyerőben van, (2) ha vesztésben van, és ha (3) döntetlenre áll. És valóban; ez nem prekoncepció, ez tapasztalat. Ha az ember észreveszi magán, hogy rendszeresen (!) van annak érzésében, hogy „most meg lesz”, hogy „most nyerni kell”, akkor már érintett lehet. Ennek az érzésnek az állandósulása, és annak nem tudatosítása, sőt, inkább elhitetése magával, hogy „most nyerni fogok”, éppen akadálya annak, hogy abba tudja hagyni a játékot. Ha veszít, akkor egy függő a legkülönfélébb magyarázatokkal tud előállni: például nem volt szerencséje (bár soha nem is emlékszik rá, mikor lett volna, hiszen nem arra van kitalálva és alkalmazva a szisztéma, hogy legyen). Ha valakit érdekel a sakk, és órákat tölt el egy-egy játszma újrajátszásával, vagy egy-egy lépés felett, az nem ugyanaz, mint amikor valaki órákat tölt el azzal, hogy szisztémákat találjon ki egy olyan helyzetre, amit nem nyerhet meg.
Akkor mégis miért teszi?
Jövő heti írásomban erre is választ adok, továbbá folytatom azzal, hogy miként ismerjük fel a problémás szerencsejáték-használatot, és hogyan lehet abból szabadulni, elindulni kifelé a függőségből.
A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
Hasznosnak találtad ezt a cikket?
Küldd el másoknak is: