„Csak annyi a vágyam, hogy ne éhezzek a hónap végén” – Rokkantnyugdíjasok, akiket magára hagyott az állam
Sokan mondják, hogy a nyugdíjas évek a megérdemelt pihenésről szólnak. De mi a helyzet azokkal, akiknek nem a koruk, hanem egy betegség vagy egy szerencsétlen baleset miatt kellett idő előtt letenniük a munkát? Magyarországon ma a rokkantsági ellátások és a legkisebb nyugdíjak összege sokszor rendkívül alacsony. Olyannyira, hogy abból nemhogy pihenni, de tisztességesen megélni is szinte lehetetlen a rokkantnyugdíjasok körében.
Miközben a boltban a kenyér ára már a 900 Ft-ot súrolja, az állami nyugdíjminimum összege 2010 óta, azaz 16 éve egyetlen forintot sem emelkedett: maradt 28 500 Ft. Ez az összeg ma már egy közepes bevásárlásra sem elég, nemhogy egy egész havi gyógyszerre, rezsire és ételre. Jelenleg kb. 2,3 millióan kapnak nyugdíjat, de a kétharmaduk 245 000 Ft-nál kevesebből kénytelen kijönni.
A papírforma és a fájó valóság a rokkantnyugdíjasok esetében
A hivatalokban bonyolult szavakkal dobálóznak: valorizáció, nettósítás, szolgálati idő. Azt mondják, mindenki annyit kap, amennyit befizetett. De a történetek mást mesélnek. Ott van például az az édesapa, aki 37 éven át dolgozott keményen, 4 gyermeket nevelt fel, ebből 2-t teljesen egyedül. Amikor az egészsége felmondta a szolgálatot, a korábbi 600 000 Ft-os fizetése után végül alig 67 000 Ft-ot állapítottak meg neki rokkantnyugdíjként. Úgy érzi, a rendszer, amit évtizedekig szolgált, egyszerűen az út szélén hagyta. És nem ő az egyetlen a rokkantnyugdíjasok körében.
Hasonlóan járt az a férfi is, akinek egy 7 órás, életmentő szívműtét után, még friss sebekkel a testén kellett megjelennie a bizottság előtt. Bár az egész élete a munkáról szólt 1970 óta, a hivatalnokok szerint ez csak 10%-os romlást ért, és 63 000 Ft-ot kapott. Ma már ott tart, hogy ha meg akarja látogatni a 45 km-re lakó testvéreit, hetekig kell spórolnia az útiköltségre.
A láthatatlan munka és az elveszett évek
Sok nő sorsa is hasonlóan szomorú a rokkantnyugdíjasok és nyugdíjasok körében. Van, aki 43 évet dolgozott le becsülettel, de ebből 33 évig a beteg férjét ápolta otthon. Ez a 24 órás, embert próbáló készenlét az állam szemében alig ér valamit: a nyugdíja most 43 310 Ft. Ennyit érne egy életnyi gondoskodás?
Maradt még kérdése? Megosztaná tapasztalatait? Forduljon ügyfélszolgálatunkhoz, kollégáink 2 napon belül válaszolnak.
Aztán ott vannak az „elveszett évek”. Sokan tapasztalják, hogy a rendszerváltás előtti munkájukat, vagy éppen azt az időszakot, amit betegség miatt rokkantságban töltöttek, a nyugdíj számításánál egyszerűen kihúzzák. Egy bányászember példája igazán rettentő. Hiába dolgozott le 46 évet, 8 évet elvettek tőle, mert baleseti rokkant volt. Így a nyugdíja is sokkal kevesebb lett, mint ami járt volna neki. Egy másik dolgozó 42 év után kap mindössze 140 000 Ft-ot, pedig 1972-ben kezdte az ipart.
Választani kényszerülnek: gyógyszer vagy kenyér?
A legfájdalmasabbak azok a történetek, ahol az embernek választania kell. Egy rákbetegséggel küzdő édesanya, aki 14 éves kora óta a gyárban húzta az igát. Összesen 45 évet dolgozott, ma a saját gyerekei támogatása nélkül éhen halna, mert a nyugdíja a gyógyszereire sem elég. Más rokkantnyugdíjasok 50 000 Ft-ból próbálják kifizetni a rezsit. Csak annyi a vágyuk, hogy legalább ne éhezzenek a hónap utolsó napjaiban.
Ez a valóság ma sok ezer vidéki házban, akár rokkantnyugdíjasok, akár nem. Emberek, akik végigdolgozták az életüket, most pedig egy-egy betegség vagy baleset után azt érzik, hogy bünteti őket a sors és az állam is. Mert a számok a papíron kijönnek a „szakembereknek”, de a boltban, a pénztárnál már nem. Amíg a szabályok nem veszik figyelembe az emberi sorsokat és a valódi árakat, addig marad a kínzó kérdés: hogyan tovább, ha már a testünk nem bírja a munkát, de a nyugdíjunkból az életre sem futja?
