Amikor a nehézsúlyú világbajnok is felvállalja – Böcskei Balázs írása
Tyson Fury felvállalta, és azóta is vállalja: nagykövete annak, hogy a mentális problémákról beszélni kell, hogy azokat meg kell hallgatni.
Az, hogy az életünkben nehézségek akadnak vagy tartósan gondban vagyunk, az az élet természetesen velejárója. Persze, amikor tanácstalanok vagyunk, amikor csak a falakat látjuk magunk körül, vagy amikor nincs előttünk a tartós megoldás, akkor az élet hullámzására vonatkozó bölcsességek kevéssé tudnak nyugtatóak lenni. Ahogyan minden más megküzdési stratégia – legyen az alkohol, kábítószer, gyógyszer –, csak a változásnak és a lehetőségeknek az illúzióját adják. Velük és általuk a problémák nem fognak megoldódni.
A megoldás kulcsa az emberben van
Ennek felismerése nem könnyű. Nem azért nehéz ez, mert híján lennénk annak a tudásnak, hogy felelősségünk van magunkért és környezetünkért, és hogy az emberi mivoltunkhoz tartozik, hogy az esetek többségében dönthetünk másként is. Hanem attól, hogy fejben értjük magunkat és a világot. Legalábbis ezt gondoljuk, az érzelmek tekintetében még nem biztos, hogy úgy kapcsolódunk magunkhoz, ahogyan az segítő tud lenni. Amikor halogatásban, katasztrófa-forgatókönyvek gyártásában vagyunk, a világot és a lehetőségeket csak zsákutcának tudjuk látni, amikor csak olyan jövőképek jönnek fel gondolatainkban, amelyekre magunkban azt vágjuk rá, hogy „nem fog menni”, akkor akadályoztatva vagyunk, hogy az életet teljességében lássuk.
Ez az akadályoztatás nem csak a körülmények elhatalmasodása lehet, hanem az is, amikor megváltoztatható dolgokat látunk elhatalmasodóknak. De lehet az akár egy betegség is, amiről még akkor nem tudunk, vagy egy olyan, amiről tudunk, ám fenntartjuk (pl. függőségek).
Nincs ez másként azokkal sem, akik a világ tetején vannak. A 36 éves profi bokszoló Tyson Fury 27 évesen lépett a világ trónjára, amikor 2015-ben legyőzte Vlagyimir Klicskot, aki akkor már 2011 óta volt az IBO/IBF/WBO és a WBA Super nehézsúlyú világbajnoka. Egyhangú pontozással nyert, aki – és ezt az önéletrajzi könyvében részletesen olvashatjuk – kevéssel a győzelem után már semmit sem érzett az örömből, sőt, sötétségbe borult minden. Egy világ tetején álló embert látunk, aki magában már a zuhanásban van. Az álarc mögött (ez könyvének címe is) egy magát elveszíteni készülő ember mosolyog a kamerákba.
Nem véletlenül került oda
Nem kell részletesen arról írnom, hogy milyen is lehet egy nehézsúlyú ökölvívónak lenni, tekintettel arra, hogy nem vagyok az. Így csak azt írthatom le, amit látok. Ahány nehézsúlyú bajnok annyi stílus, izomzat, és technika. Tyson Fury sem véletlenül került a legnagyobbak közé. Magasabb, mint 2 méter, és több mint 100 kiló, hatalmas testet mozgatott. És ezek az adottságok precíz lábmunkával, ütőképességgel és koncentrációval jártak. Aki megnéz egy mérkőzését, az nem csak egy toronyembert lát, hanem technikát, pontosságot és tudatos bokszolást.
El se hinnénk, hogy akit látunk, egyike azon embereknek, akik a ringen kívül is küzdenek. Merthogy: „A nevem Tyson Luke Fury, és ugyanúgy küzdök a hibáimmal, mint mindenki más a világon. Mentális betegségekben szenvedek, továbbá kényszerbeteg vagyok. Nem mellesleg a világ első számú nehézsúlyú bokszolója”.
Tyson Fury gyermekkora óta szenvedte azt, hogy egyik pillanatról a másikra képes volt olyan szomorúságba és elhagyatottságba zuhanni, melyekkel egy gyermek csak hatalmas energiák mozgósításával tud megküzdeni. Akkor még nem tudta miben van, mivel küzd, nem értette azt, ami benne zajlott. Ez felnőttként is sokáig így volt. Hosszú idő és sok sötét nap, hónap és év kellett ahhoz, hogy bipoláris zavara tudatosuljon, depresszióját elfogadja, és felhagyjon a nehézségek drogra, illetve alkoholra támaszkodó hamis megoldásaival.
Élet a lakókocsiban
Tyson Fury 10 évesen hagyta abba az iskolát, utazócsaládban nőtt fel, gyermekkorának egy jelentős részét lakókocsiban töltötte. Gyerekként hamar megtanult túlélni, továbbá feltalálni magát a zavarosban és a mások számára diszkomfortos szituációkban. Három hónappal születése tervezett születése előtt jött világra, az életben maradás akarás az egész életét végig kíséri. Aktív pályafutása esetén majd mindenkit legyőzött, aki szembe jött vele, de azt a félelmet, ami visszatérően rá tört, azt csak nehezen tudta szavakba önteni.
Bár nem vagyunk nehézsúlyú öklözők, de saját életünkben mi is gyakran érezzük úgy, hogy a dolgok bár (egész jól) mennek, mégis elbizonytalanodásban vagyunk. Kételkedünk, kedvünket és lelkesedésünket veszítjük, nem értjük miért nem örülünk annak, ami jó. Vagy hogyan kell örülni, mit is jelent az öröm?
Ez utóbbi kérdés talán az élet egyik legfontosabb belső mondatait igényli. Hogy meg tudjuk magunknak fogalmazni mi az, ami nekünk örömet okoz. Mi az, ami megakadályoz abban, hogy amikor lenne rá okunk, akkor sem tudunk örülni. Felvállalni, hogy az öröm megélésében ilyen és ilyen érzések akadályoznak. Kimondani ezt magunknak, hozzátartozónak, barátnak vagy professzionális segítőnek. Mert a felvállalása az érzéseknek és kimondása teret ad az embernek. A hallgatás, a magunkban tartás vagy az elfojtás viszont beszűkít, a dolgok egyféleképpen látására redukál, leválaszt bennünket lehetőségeinkről.
Tyson Fury felvállalta, és azóta is vállalja. Ma az egyik nagykövete annak, hogy a mentális problémákról beszélni kell, hogy azokat meg kell hallgatni. Az övét is meghallgatták: például a felesége, aki maga is sok veszteséget és fájdalmas élményt könyvelt el, amikor a bokszoló kábítószerrel és alkohollal próbálta a kiutat keresni. Szerelme és közös gyermekei édesanyja sokat szenvedett, de egymás felé fordultak, kitették egymás elé és egymásnak, ami bennük van. Ott volt Tyson Fury edzője is, aki miután a Klicskó meccset követően a betegsége miatt Fury több évre kiesett a bokszból, mellette volt, és értette. Ez utóbbi annyit jelent, hogy ő is szenvedett mentális zavaroktól. Ha pontosan nem is tudta miben Tyson Fury (hiszen ő egy másik test, másik lélek), de hasonló sötét belső tájakon ő is járt a saját életében.
Egymásba kapaszkodni
És egymásba kapaszkodtak, a teljes edzői csapat, és az időközben 178 kilóra hízott Tyson Fury nem csak edzett és adta le a kilókat, hanem vissza is tért a ringbe két és fél év után. A visszatérést követően Deontay Wilder elleni első meccsükön egy igazán hatalmas és bekapott ütésből, majd padlózásból úgy állt fel, amire egy olyan ember képes, aki elfogadta saját magát, és így látja a felállás és folytatás lehetőségét is (a jelenet itt megnézhető. Érdemes megnézni Wilder arcát, amikor feláll Fury. Maga sem hiszi el azt, amit lát, és kényszeredett mosolya mintha azt mondaná: „ez hihetetlen”. Könnyfakasztó felállás).
Kérdésed van a mentális egészség témájában? Fordulj a Hóvége ügyfélszolgálatához, díjmentesen és gyorsan választ kaphatsz!
Nem azzal zárom, hogy ha Tyson Furynak sikerült, akkor mindenkinek sikerült. Mert bár Tyson Fury különleges tehetségű bokszoló, és hangja a felvállalásnak, ő is csak egy azok közül, akiknek gondjuk van. Ő is egy olyan közösségnek a tagja, ahol rajta kívül sokan állnak, és ahol nem az számít, hogy mekkorát ütsz, hanem hogy a saját életedre vonatkozólag ki tudod-e mondani, hogy probléma van, és ha még nem, akkor keresed-e a segítség és a lehetőség útjait.
Padlózni az életben lehet, elő is fordul, ám padlón maradni nem az élet teljessége. Meg lehet tapasztalni milyen kiütve lenni, mert abból lehet csak igazán felállni, felépülni és folytatni.
A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.
