Mit ne kérdezzünk a másiktól karácsonykor és utána?

Mit ne kérdezz a másiktól karácsonykor vagy az ünnep után? Hát például azt, hogy mit kapott ajándékba. Böcskei Balázs írása.

A napokban hallgattam Csepelyi Adrienn és Knapek Éva beszélgetését, amelyben a gyermeki traumatikus, negatív életesemények és a karácsonyról való felnőtt gondolkodás kapcsolatával foglalkoztak. Jó szívvel ajánlom mindenkinek a podcast-adást. Egyik témájuk, ahogy kell, vissza is rántott a gyerekkoromba. Ez pedig az volt, amikor egy gyereket például egy rokon vagy az ünnep után az iskolában arról kérdezik, hogy mit kapott karácsonyra. Neki pedig erről nyílt színen kell beszámolnia. 

Kezdjük azzal, hogy ez a kérdés és kérdezője nem mérlegeli eléggé azt, hogy a gyerekek élethelyzete nagyon különböző, sem pedig az egymás közötti versengés vagy zrikálás súlyát és tétjét. 

Kérdésed van a lelki egészséggel kapcsolatban? Ügyfélszolgálatunk két napon belül válaszol.

Ezt az érzést ismerhetik például azok, akiknek mondjuk nem Reebok sportcipőjük volt, hanem Reabok. Akik nem sportboltban vették, hanem az úgynevezett „lengyel piac” utódján, azok akár megtapasztalhatták azt, amikor osztálytársaik rámutattak a cipőjükre, hogy „de hát ez kamu!”. Ez így van, és annak, hogy kamu volt a lábamon, annak az az oka, hogy anyagilag annyit engedhetett meg magának anyám. Nem akarta, hogy a márkás cipők hordásában lemaradjak, de egyedülálló, óvónői fizetéséből ennyire tellett. 

Én addig voltam büszke a cipőmre, amíg iskolába nem mentem benne, lám nekem is van „márkás” cipőm, de amint rámutatott egy osztálytársam, hogy az nem eredeti, onnantól már szégyelltem magamat és a cipőmet is. Pár napig még mentem benne, aztán visszavettem talán a Wink sportcipőmet, ami akkor a vállaltan kisebb pénzűek márkája volt. Vagy egy másikat. Nem tudom, a lényeg, hogy valami olyat, ami nem hívja meg bennem a kamucipő=kamu-én képet. Megszégyenítettek, a szégyen elborított, én pedig feladtam.

És tudok kapcsolódni ahhoz az érzéshez is, amikor egy gyerek belép egy családjánál jobb anyagi helyzetben lévő rokonhoz, körbe néz a fa alatt, és csak reméli, hogy nem kérdezik meg tőle, hogy mit kapott karácsonyra. Az egyik legrosszabb, ami történhet egy gyerekkel, ha szégyenbe kerül. Amiben „az a legrosszabb, hogy az ember azt hiszi, egyedül ő érzi. (…) Az ember úgy érzi, hogy most már bármi megtörténhet vele, hogy nincs megállás, hogy a szégyent csak újabb szégyen követheti” (Anna Ernaux). 

Személyes emlékem, hogy féltem az ilyen helyzetektől. Nagyon szerettem karácsonykor menni ismerőshöz vagy rokonlátogatásba, de mindennél jobban akartam elkerülni a kérdést egy ajándékokkal tele rakott szobában, hogy „te mit kaptál karácsonyra”. Ismerem az (önmeg)szégyenítést, így felnőttként nem fordul velem elő olyan, hogy ilyen kérdést tegyek fel egy gyereknek vagy másnak.

Sok családban feszültségteli a karácsony. Ehelyütt most arra gondolok, hogy van egy szerhasználati zavarral bíró a családban, és a többiek aggódnak azért, hogy az nem vet-e árnyékot az ünnepre. Ez a félelem mélyen bénító tud lenni. Ebben a félelemben sok más mellett tehetetlenség, csalódottság, félszeg „talán most nem” reménye, és bizonyosság nélküliség van. A hozzátartozó nem tudja, hogy mi fog történni, és reméli, hogy nem a legrosszabb. De már azt nem tudja, hogy mi is a legrosszabb. Ha az érintett csak ittas; ha csak részeg; ha nem alszik el a vacsora mellett; ha nem kiabál, stb.,? Gyakori, hogy az érintett hozzátartozó már hangot adott nehézségeinek nem családi környezetében is: „XY néha iszik, nehéz most nekünk”. 

Ha tudomásunk van róla, hogy van ilyen ismerősünk, barátunk, akinek családjában az előbbi helyzet fennáll, karácsony után találkozva biztosan nem az az első kérdésünk felé, hogy „na, XY hogy viselkedett? Megállta, hogy ne igyon?”. Értem az érdeklődő kérdés okát, de ez nagyon máshogy érkezik meg ez abba, aki mint hozzátartozó küzd egy ilyen helyzettel. A „hogy vagy” kérdése bőven elég lehet ahhoz, hogy az megnyíljon – ha akar – vagy elmondja, miben van. Amit, ha megtesz, távolról sem annak szándékával teszi, hogy a hallgató tanácsokkal éljen, ítélkezzen vagy felvilágosítsa őt. Az nem együttérzés, ha azzal kezdem a reagálásomat, hogy „én a te helyzetedben”, „szerintem józan ésszel gondolkodva…”, vagy „be kellene látnod, hogy…”. Ez a szenvedő fél nehézségit nem enyhíti, viszont a szégyenét és a megszégyenítettségét erősítheti. Figyelmet adni annyit jelent, mint ítélkezésmentesen meghallgatni a másikat, együttérezni vele, és azt adni, amire neki szüksége van, és amit ő meg is fogalmaz. 

Nem kérdezzük meg karácsony után azt sem, hogy „na, hány kiló jött fel?”. Nem tudhatjuk, hogy a másik miben van a saját testével, hogy neki ez a kérdés éppen milyen önmagáról való gondolkodás kihívásába érkezik. Lehet az egész ünnep alatt küzdött azzal, hogy figyelje az evését, hogy mi mondható-e az ő evéséről. Hogy az kapcsolódáspótló, vagy önmegnyugtató, hogy valójában érzelmi evésben érintett-e vagy sem? Vagy azt sem tudhatjuk, hogy ő maga mennyire van most jóban a testével, milyennek látja magát. És egy-egy ilyen bekezdés elejei kérdés egy olyan érzésbe viheti, amire neki pont nincs szüksége. 

Tudom, sokszor nem a rossz szándék vezeti a fenti kérdéseket megfogalmazókat. Érdeklődő, vicceskedő, kíváncsiskodó kérdések gyakran azonban úgy érkeznek meg a másikba, ahogyan mi azt helyzetünkből adódóan nem láthatjuk. Ezért is érdemes kérdéseink előtt átgondolni nem azt, hogy mi hogyan reagálnánk arra – mert pont nem az a kérdés, hogy mi hogyan –, hanem hogy a másik fél esetében az hova érkezhet.

Megértés, elfogadás és figyelem: legyen ezekben gazdag karácsonya mindenkinek!
A szerző addiktológiai konzultáns. Ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.