„Elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb” – a perfekcionizmus csapdájáról

A perfekcionizmus nagyon sok szorongáshoz vezethet. Nézzük meg, mi áll mögötte.

„Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerni. Mindig be kell bizonyítani, hogy te vagy a legjobb. Elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb. Nem akartam félni.” – mondja a Csányi Sándor játszotta Bulcsú egykori munkatársának, Ferinek (Kulka János) a Kontroll című filmben a metrón utazva. Addig Bulcsú jegyellenőrködése előtti életéről nem sokat tudtunk meg, ebben a jelenetben viszont egyszer csak betör a múlt. Bulcsú a korábbi szakmájában elismert munkatárs volt, tervei és ötletei voltak, számított, hogy mit gondol, mi van a fejében. Mégis ő egy idő után elkezdett félni, hogy mi van, ha nem ő a legjobb. 

Egy időben nagyon sokszor megnéztem ezt a jelenetet, melynek a zenéjét a mai napig nagyon szeretem. Mindjobban akartam tudni, hogyan szólít meg ez a beszélgetés engem. Kell lennie valami oka annak, ami miatt én újra és újra megnézem. A film 2003-as, és jó pár év lement mire megérkezett a feloldás: az egész eddigi életemben jelen volt annak nyomása, hogy mindig jónak, ha lehet, a legjobbnak kell lenni. Legalábbis nem lehet más(ok)nak csalódást okozni, nem lehet mások előtt tanácstalannak és tökéletlennek lenni. Komoly energiákat fordítottam ennek a félelemnek a kezelésére (lásd függőség), de mind hiába. Ahelyett, hogy kiléptem volna a félelem terméből, megpróbáltam kipárnázni azt. Tekintettel arra, hogy minden téren és mindenben helyt akartam állni, nem volt a cselekvéseimnek és az „elégnek” egy mércéje. Szüntelen teljesítési kényszer hajtott, és az attól való félelem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, hogy valami nem fog stimmelni.

Ennek a szorongásnak a csillapítására az alkohol bizonyult eszköznek. Ami viszont nem tud megoldás lenni. Kibéleltem a tökéletességre törekvés és annak soha el nem éréséből építkező félelemterem falát, és közben a következményei még inkább messzebb vittek a reális céloktól és nyugalomtól.

Ma már tudom, hogy csak abban tudok igazán perspektívákat látni, mozgásteret növelni, kiteljesedni és a kíváncsiságomat fenntartani, amiben megengedem magamnak a tökéletlenséget. Ma már ez az egyik kedvenc fogalmam és megélésem. Tökéletlennek lenni szabadság, a szüntelen tökéletességre törekvés beszűkítés.

A perfekcionizmusomnak van története, kerestem is arra a választ, hogy mit szolgált a tökéletességre törekvésem? Talán „segített” a körülmények és a kiszámíthatatlan kontrollálásában? Akár. Nekem például saját történetemből adódóan nagyon szükségem volt arra, hogy úgy érezzem, semmi rossz nem történhet velem. Az sem véletlen, hogy úgy éreztem, hogy rajtam, és csak rajtam múlik az, hogy ez sikerül-e vagy sem. Ezért pedig mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy sikerüljön. Miért volt erre szükségem? Mert nem akartam érzésben oda kerülni, ahol akkor voltam, amikor nem sikerült elkerülnöm, és nem akartam annak negatív (érzés)következményeit átélni, ami akkor volt, amikor ez az érzelmi tudás mélyen bevésődött. Egyik oldalról ez a kontrollállási vágy – mint megküzdési eszköz – a körülmények, a lehetőségek, a kimenetek és a valószínűségek mind erősebb ellenőrzés alatt tartásában érkezett meg. Másik oldalról viszont érkezett ennek lehetetlenségének tudása is. Ez a kettőség belül hatalmas feszültséget okozott. Ebben a vibrálásnak elő volt készítve a hely az alkoholnak, az aktív függőségem és a perfekcionizmus egymást erősítették és kísérték. 

A tökéletességre törekvés és a saját magammal kapcsolatos túlzott elvárások tudattalanul csaptak le rám sok-sok éven keresztül. Az ezek mögötti érzés kezdetektől ismerős volt, része volt az érzelmi önéletrajzomnak, így időbe is tellett kilépni belőle. Nem véletlen, hogy az alkoholhasználati zavaromra való reflektálással tudtam meg mind többet előbbiek hátteréről, így a józansággal egyre jobban visszahúzódott a tökéletességre törekvés nyomasztó követelménye is. 

Nagyon sokan élnek azzal együtt, hogy amit csinálnak, az „nem elég”, vagy hogy félnek az előre nem láthatótól, sőt utóbbit inkább fenyegetőnek, negatívnak, „sok jóval nem kecsegtetőnek” képzelik el. Folyamatos (belső) igényüknek élik meg a „még többet”, állandóan arra élesítik magukat, hogy semmi ne kerülje el a figyelmüket, vagy hogy nehogy kritika érje őket. Sokszor reagálnak belül úgy egy-egy kritikai észrevételre, mintha a világuk omlott volna össze, úgy érzik, mintha róluk mondtak volna véleményt. „Nekem ezt tudnom kellett volna” – mondogathatják ilyenkor maguknak. 

Ekkor el is veszíthetik az érdeklődésüket az adott munkával vagy tevékenységgel kapcsolatban, megérkezhetnek abba az érzésbe, ahol ez a „mindent vagy semmit” világ(kép) csillapítására a függőség a válasz. Viszont a függőség nem a tökéletlenség elfogadását teszi lehetővé, hanem a megküzdésnek gondoltság mellett a szégyent és a tehetetlenséget erősíti fel.

Józanodnál? Többet akarsz tudni? Ügyfélszolgálatunk segít, ingyenes és gyors!

A józanság kapcsán sokan számoltak be arról, hogy végre olyan, mintha leszálltak volna a mellkasukról. Saját és segítségkéréssel hozzám is forduló klienstapasztalatom, hogy a függőségtől visszavett irányítással a világ visszakapja színeit. Nem csak fekete-fehér az, azaz a dolgok nem csak így vagy úgy lehetnek, hanem sokféleképpen történnek és történhetnek. Felismerték, hogy mi hajtotta őket az elérhetetlen tökéletesség vágyába, és felismerték azt is, hogy az „csak” a szenvedés- és a szégyen elkerülésének akarása volt. És ezzel azt is felismerték, hogy amire azt gondolták/érezték, hogy szégyellni való, az valójában megélhető; az valójában nem is ők; az megengedhető, és a szégyen árnyékából elő lehet lépni. Immáron megengedik magunknak a hibázását, mert már tudják és érzik is, hogy nem kell, mert nem is lehet mindent tudni. Mivel életük saját maguk általi irányítását napról napra erősítik, így nem is félik a jövőt. Nem látják azt borúsnak, hiszik, hogy bármi jön szembe velük, ha az nem is lesz mindig a kedvükre való, de megbirkóznak vele. 

A tökéletességre törekvés és a magunk elé helyezett túlzott elvárások az öröm és a kíváncsiság blokkolói. Az az élet, ami az előbbiek nyomása, majd az azokkal való megküzdés miatti függőségnyomás alatt „szerveződik”, az nem az az élet, amit valaki akkor élne, ha azt gondolná és érezné, hogy nem kell félnie, hogy tökéletlennek lenni természetes. 

Ki, vagy mi irányítja a következő évtizedeit? Ön, vagy a félelem?

A szerző addiktológiai konzultáns, ha további tartalmakra, tanácsokra vagy segítségre lenne szüksége, úgy a szerző Facebook-oldalán megtalálja azokat.